Traumatológusok

Vallomással kezdem: most kivételesen elfogult leszek.

Gyakorló orvosi pályám 20 esztendejét traumatológusként éltem meg. A Veszprém megyei Kórház Baleseti Osztályán kezdtem, egy olyan frontsebészeten, ahol Szabó László főorvossal együtt hét orvos dolgozott és ügyelt, közöttünk egy nagyszerű aneszteziológus főorvosnő, aki teljes értékű traumatológus is volt, és egy nyugdíjaskorú kolléga, aki egyedül irányította az ambulanciánkat.

Pákozdy János barátommal naponta váltottuk egymást az ügyeletben, de ha egy rövid délutáni balatoni fürdőzés után szerény kis robogómmal a kórház mellett mentem, és égett a lámpa a sokktalanítóban (mobiltelefon híján ez volt a jel), akkor bekanyarodtam az udvarra, fehérbe öltöztem és mentem segíteni. Másnap reggel már én voltam az ügyeletes és János jött be, ha szükség volt rá. Mindig volt mellettünk egy idősebb orvos, a betegek biztonságban voltak, de ez olyan „mélyvíz” volt, amit Robin Cook vagy más amerikai bestseller szerzők könyvében lehet olvasni.

Ott és akkor értettem meg, hogy ez egy varázslatos szakma, de kegyetlenül nehéz munka „tud lenni”. A legtündéribb bon-mot János akkor hároméves Petra lányától származik, amikor édesapja foglalkozásáról faggatták, ragyogó arccal felelte: ügyeletes! Sajnos, már János is az égi műtőkben operál. A feltételek az elmúlt évtizedekben sokat javultak, de az alapképlet hasonló. Ezt tartósan csak nagyon elkötelezett emberek vállalják.

Traumatológia

A traumatológia bizony meglepően bonyolult szakterület, mert az ember minden létező szerve és szervrendszere minden lehetséges kombinációban meg tud sérülni. És itt ne csak a makkegészséges fiatalra gondoljunk, hanem a számos betegséggel küzdő idősebbekre is. Egy sérült embernek lehet daganata, anyagcsere betegsége (pl. diabétesz), bénulásai (pl. stroke után), érrendszeri betegségei, és sorolhatnám a belgyógyászati és egyéb tankönyveket. Többek között, ezek miatt kell a baleseti osztályokat nagy, sokszakmás kórházakban elhelyezni, mert tapasztalt hasi sebész, idegsebész és mellkassebész állandó jelenléte szinte kötelező, intenzív háttér, de ugyanúgy kell szemész, fül-orr-gégész, urológus, hogy csak a legfontosabbakat soroljam.

Ma már a traumatológus döntően a végtagsérüléseket kezeli, de még mindig ő a felelős, a „karmester”, mert ő riasztja a többi szakterületet, szükség szerint. Az utóbbi évtizedben ebben már a sürgősségi osztályok szakemberei és a triázsolás elterjedő gyakorlata egyre több funkciót vesznek le a vállukról, ideértve a modern diagnosztika csodáit, amit anno Veszprémben még a tudás, a tapasztalat, a gondos betegmegfigyelés, a hagyományos röntgenberendezések és a két féltve őrzött C-íves képerősítő berendezés helyettesített, egy a műtőben, egy az ambulancián.

A COVID kapcsán számos információ jutott el mindenkihez arról, hogy egyes betegek viszonylag könnyen átvészelik a tüdőgyulladást, még a lélegeztető gépről is hamar lejönnek, míg mások hetekig küzdenek, és mégse élik túl. Számos esetben minden egészségi adatuk hasonló, és mégis teljesen más kimenetel. Ez sajnos a traumatológiában sem ismeretlen.

Traumatológia és finanszírozás

Azonos adatokkal rendelkező egyik beteg két nap alatt megtér a Teremtőjéhez, bármit próbálunk segíteni, a másik pedig akár hónapokig küzd. Közgazdász szemmel a két betegre fordított költség több tízmillió forint különbséget mutathat. Egyebek között ezekért se sikerül éppen 29 éve megtalálni a baleseti sebészet helyes, szakszerű és igazságos finanszírozását. A technikai költségeket még csak-csak sikerül megszámolni, de az orvosi, ápolói és egyéb emberi munkaráfordítás csak nagyon nehezen tervezhető. Ha megnézzük, mely magyar kórházakban és klinikai központokban keletkezik a legnagyobb lejárt szállítói tartozás (adósság) állomány, akkor azt látjuk, hogy kivétel nélkül hatalmas baleseti osztályt működtetnek.

További sajátossága a szakterületnek, hogy a fekvő- és járóbeteg-ellátásban megjelenő betegszám időnként hektikusan változik. Soha nem lehet megtervezni, hogy egy időjárási front, vagy ónos eső mikor és mekkora forgalomnövekedést okoz. Vagy egy csendes koranyári napon miért érkezik csak néhány beteg. Vagy mikor fog berobbanni az Országos Mentőszolgálat 3-4 rohamkocsija – persze előre szólnak, tehát kis felkészülés lehetséges, sőt már mesterséges intelligenciájuk is van erre –, hogy egy mikrobuszt vezető vendégmunkás, aki a teljes családját viszi vagy hozza, mikor aludt el a volán mellett, tért át a másik oldalra és ütközött frontálisan egy teljesen ártatlan magyar családdal. Egyszerre 4-6-8 súlyos sérült, közöttük ketten sokkos állapotban.

Nincs az a nagy kórház, az a kórházi osztály, amelyik egy átlagos napi terhelés mellett egy ilyen feladatot minden feszültség és kemény szervezés nélkül meg tudna oldani. Idősebb kollégák a baleseti sebészetre gyakran mondják, hogy „félkatonai szervezet”, de ez ma már nem teljesen igaz.

1990-ig a sebészeti jellegű szakmák orvosai valóban kaptak katonai behívóval szervezett katonaorvosi képzést. A traumatológus szakembereknek ez három hónapig tartott, és az 1970-es évektől ez már összefolyt a szakvizsgára felkészítő tanfolyammal. Benne nagyon értékes bonctermi gyakorlatok, kézsebészeti ismeretek és műanyag csontokon végzett műtéttani gyakorlatok.

A hidegháború elmúltával a katonásdi is elmúlt, de megmaradt valamennyi a szakmai tanfolyamokból. Az ellátásszervezés is lazult. Még egy darabig az Országos Traumatológiai Intézet igyekezett összefogni a baleseti osztályok hálózatát, de az intézet helyzete gyengült, 14 éve pedig összevonták a Péterfy Sándor utcai kórházzal. Ezt a történetet összefoglaltam egy ereje teljében váratlanul meghalt kollégánk nekrológjában (Akiért a harang szólt), kérem, olvassák el, mert nagyon tanulságos.

Traumatológia és szervezés

Az az információs központ, a Szervezési-Módszertani Osztály, amelynek hat éven át munkatársa, négy évig vezetője voltam, ami több mint 50 évig számon tartotta a szakma kapacitásait, emberi erőforrásait, képzettségi szintjeit, hiányosságait, „leépült”. Utolsó vezetője, egy kitűnően képzett kolléga, ma egy nagy fővárosi rendelőintézet főigazgatója. Ezzel az országos egészségügyi irányítás is elveszített egy nagyon fontos eszközt, amely rendkívüli helyzetekben a szakszerű beavatkozás, segítés és megfontolt döntéselőkészítés lehetőségét hordozta.

A társadalmi-gazdasági rendszerváltozás után a traumatológusok sokáig reménykedtek, hogy a Bismarck-féle biztosítási rendszerben az általános egészségbiztosítás mellett létrejön a balesetbiztosítás, más néven foglalkozási egészségbiztosítás rendszere, amelyik a baleseti sebészeti ágazatot és a rehabilitációt professzionálisan szervezi és finanszírozza, de ez sajnos elmaradt.

A traumatológusok, a Magyar Traumatológus Társaság keretei között több ízben megpróbálták a helyzet bonyolultságára, ellentmondásaira felhívni a figyelmet. Ezt a bulvársajtó „lázadásnak” titulálta, pedig csak segélykiáltás volt. Nagyon kevés, rövid távú eredménnyel, szerény korrekciókkal. Annak ellenére, hogy a „rokon szakma” ortopédiával 2004 óta közös a szakvizsgájuk, és a programozott ortopédiai ellátásban is immár teljes joggal részt vehetnek, néhány problémájuk továbbra is megoldatlan maradt.

Míg a béremelés előtt nagyon sok szakterület a szabad ideje terhére magánbeteg ellátásból egészítette ki méltatlanul szerény fizetését, a traumatológusok többsége ebbe egyszerűen nem tudott bekapcsolódni. Leginkább azért, mert közöttük általános a heti 40 óra mellett a további 12 óra vagy több túlmunka, a rendszeres éjszakai, hétvégi és ünnepnapi aktív munka (amikor a legtöbb szakterület nem végez tervezett betegellátást), ami korábban valamelyest emelt díjazásért jelentősen javította a jövedelmüket. A hálapénz a baleseti sebészetben soha nem játszott jelentős szerepet, leginkább azért, mert a betegek ilyen élethelyzetekre soha nem voltak felkészülve, a munkából tartósan kiesve a betegek is gyakran nehéz anyagi helyzetbe kerültek. A traumatológusok örültek a béremelésnek, helyzetük jelentős javulását remélték. Nagyon meglepődtek, amikor kiderült, hogy az alapbérük számítható óradíjához képest jelentősen alacsonyabb szinten számolják el a túlmunkájukat. Ezt még ma se értik…

Traumatológusok Zalaegerszegen

Ilyen előzményekhez kapcsolódik a Zala Megyei Szent Rafael Kórház hét traumatológusának története, amiről eddig a nyilvánosságban csak a kórház és egyes médiumok álláspontját ismerjük. Hogy miért mérgesedett el és vezetett töréshez, azt csak sejtjük. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy egy illetéktelen személy megírta a jelenséget a közösségi médiában és a kórház igazgatása azonnal, éles hangon reagált.

Lehetett sejteni, hogy baj lesz, hiszen a politika azonnal „csatateret rendezett be”: az ellenzékiek a rossz kormányzás bizonyítékát látták benne, a kormány médiumai pedig valamiféle „hazaárulást”. Az érintettek nem nyilatkoztak. Palkovics miniszter úr lépett először érdemben, a hatáskörébe eső eszközökkel a Pécsi Tudományegyetem Baleseti Klinikájáról szervezett az osztályra vezetőt és talán munkatársakat is. Ez így szakmailag rendben van, hiszen a három egyetemi központ (és korábban a budapesti) van abban a helyzetben, hogy az oktatási és egyéb feladatok miatt tud néhány orvost nélkülözni. Kásler miniszter úr pedig két napja általános vizsgálatot rendelt el. Ez is rendben van. Erre mondta egy ellenzéki médiumban egy egészségügyi közgazdászprofesszor: elkésett!

Szerintem téved. A baleseti sebészet helyzete, benne a Zala Megyei Szent Rafael Kórház konkrét esete, nagyon is igényli az alapos, részletes elemzővizsgálatot. Sok meglepetés fogja érni a miniszter urat, ha valóban mélyre hatol a vizsgálat. De akkor legalább megalapozottan és legalább középtávra tervezve tud intézkedni. De itt tennem kell pár megjegyzést.

A zalaegerszegi történet első hírére óvatosságra kellett volna inteni az idén januárban kinevezett, egyébként kitűnő gasztroenterológus hírében álló főigazgató asszonyt, hogy ő se nyilatkozzon anélkül, hogy nem gondolja végig a lehetséges szcenáriókat. És lehetőleg ne bántsa meg „mandinerből” a szereplőket, mert lehet, hogy van igazságtartalma a kérésüknek. Legfeljebb a kórháznak nincs (elegendő) forrása a teljesítéshez. És a legfontosabb: egy ilyen konfliktus esetén egy napon belül el kell kezdeni a közvetítést, a mediációt. Mindenki által elfogadott, pártatlan külső szereplővel. Aki a kellő pillanatban hitelesen informálja a felettes hatóságokat, és javaslatot tud tenni a megegyezésre. . A „pénzéhes orvosok” eposzi jelzőt a magyarországi (vad) kapitalizmus bevezetésének 30. évfordulóján, ami egybeesik a társadalmi - gazdasági rendszerváltás évfordulójával (legalább is jogi értelemben) sürgősen törölni kellene még a bulvárszótárakból is. „Mindenki annyit ér, amije van”. És az orvosok között mindenkinek annyija van, amennyit a munkája ellenértékeként kapni tud.

Azt azért jegyezzük meg itt, hogy a szakmát többnyire régen gyakorló szakemberekről van szó, akiket nem könnyű pótolni. Minden bizonnyal nem dolgozhattak rosszul, mert évtized óta se hallottam komolyabb panaszt a munkájukról. Palkovics miniszter úr megoldása valószínűleg nagyságrenddel többe fog kerülni, mint egy – akár csak részlegesen sikeres – egyeztetés. De az egyeztetés kulcsa, hogy a szereplők sérelem és presztízsveszteség nélkül kerüljenek ki belőle.

A hét kolléga persze fog találni munkát a magánegészségügyben, vagy külföldön. A német nyelvterületen a hasonló rendszerben képzett gyakorlott traumatológusokat „aranyárban veszik”, csak hogy egy focihasonlattal éljek. Mert ne tévedjünk, a traumatológia Ausztriában, Németországban és máshol is nehéz szakma. Nagyon kevés orvos választja. Szinte mindenütt hiány van a képzett szakemberekben.

Innen? Hova?

A kommunizmus utolsó éveiben Gorbacsov szigorú alkoholtilalommal próbálkozott, hogy a diktatúrába belefáradt oroszokat kibillentse az alkoholizmusukból. Biztosan ismerik a klasszikus viccet, amit legszebben Hofi Géza interpretált: a szibériai tajgában két villanyszerelő dolgozik. Egyikük az oszlopon, a másik lent. Felkiabál a lenti szerelő: – Iván! Gyere le! – Miért? – kérdi a másik. – Szereztem egy üveg vodkát, együtt megisszuk! Mire Iván: – Ne ordíts Szása! Meghallják és elvisznek! Mire Szása: – Innen? Hova?

A traumatológia a gyógyítás egyik legnehezebb területe. Vannak pillanatok, amikor a benne dolgozók messze kívül kerülnek a komfortzónájukon. De helyben tartja őket ugyanaz, mint a mentősöket: a segítés, a hatásos cselekvés öröme, a vele járó magas adrenalinszint. Ezt viszont a szakmai- és külvilágnak meg kell értenie, és ha lehet, segíteni kell őket, mert szükség van rájuk. Rájuk is, ahogy az egészségügy minden résztvevőjére, szakmájára, cselekvő orvosára, ápolójára, asszisztensére és minden dolgozójára. Ennek a rendszernek a traumatológusok sajátos és fontos résztvevői.

Vigyázzunk rájuk!

(Címlapkép: Rembrandt Harmenszoon van Rijn: Dr. Tulp anatómiája. 1632. Olaj vásznon. 169,5x216,5 cm. Mauritshuis, Hága.)

A szerző korábbi írásai itt olvashatók