A magánellátás zászlóshajója is a struktúraátalakításra vár

Elképesztő panoráma, csillogó-villogó üvegpalota, világszínvonalú egészségügyi eszközök, kiváló szakembergárda és óriási álmok. Nagyjából ez jellemezte megnyitásakor és jellemzi ma is az öt éves Duna Medical Centert (DMC), az első olyan magánegészségügyi intézményt, amelynek létrehozói célul tűzték ki, hogy valamennyi orvosi szakmában ellátást nyújtanak a betegeknek. A különbség talán csak az a DMC akkori és a mostani működésében, hogy vezetői már tudják az álmok kicsit lassabban válnak valóra, mint azt korábban gondolták. Az évfordulón dr. Bazsó Péterrel a DMC szakmai vezetőjével, a hamarosan megnyíló kórház leendő igazgatójával beszélgettünk.

- Öt éve valóban úgy képzeltük, hogy a régióban egy olyan magánintézetet hozunk létre, amely minden operatív szakmát lefed. Mindezt úgy, hogy együttműködünk meglévő magánellátást nyújtó láncokkal, sőt, arról is szó volt, hogy egy neves amerikai privát kórház, a Mount Sinai fiókintézménye leszünk. Ez azt jelentette volna, hogy egy akkreditációs folyamat eredményeként pontosan ugyanazon szakmai elvek, szakmai színvonalon működünk mint a new yorki intézmény. Úgy gondoltuk, hogy mindezt fokozatosan érjük el. Az első 2-3 évben a járóbeteg részleg, a két világszínvonalú műtő és az ezekhez kapcsolódó 13 ágy megnyitásával bevezetjük a DMC brandet és közben felmérjük a páciensek igényeit, releváns tapasztalatokat szerzünk, majd ezután bekapcsoljuk az ellátásba a hat műtős 130 ágyas fekvőbeteg részlegünket is.

- Ez utóbbi máig nem sikerült. Elszámolták magukat?

- Egyrészt igen másrészt nem. Igen, mert a fizetőképes kereslet alakulása egy fals elképzelésen alapult. Ezt nagyon nehéz kikalkulálni, hiszen nincsenek valid adatok, óriási az a szürke zóna, amiben a lakásrendelők, a számlát nem adó kis privát ellátók dolgoznak. Ráadásul még bizonytalanabbá teszi a számítást a paraszolvencia, ami a magánellátás legnagyobb ellenfele. Abban viszont nem tévedtünk, hogy szükség van egy színvonalas, sokszakmás intézményre, hiszen évről-évre egyre több páciens keres fel minket. Például 2016-hoz - ez volt az első teljes év - képest tavaly két és félszer több, csaknem 80 ezer esetet láttunk el, több mint kétszer annyi, összesen 1619 műtétet végeztünk el. Akkor kevesebb mint 20 ezer beteg fordult hozzánk, 2019-ben már majdnem 50 ezer. Ez a növekedés azonban bármennyire látványos, egyelőre nem elég a végleges céljaink eléréséhez. Bár az adataink szerint az első célt, a nevünk bevezetését, már sikerült elérni, és pár hónapja önfenntartók lettünk, tudomásul kell venni, hogy lassabban kell haladnunk.

- Mi az a beteg, vagy esetszám, aminél már érdemes fenntartani egy 130 ágyas magánkórházat?

- Amikor 5 éve elindult a DMC a tulajdonosok úgy gondolták, hogy az első 2-3 év elég lesz ahhoz, hogy a megnyíló fekvőbeteg részleg 80 százalékos kihasználtsággal működjön. Mi orvosok visszafogottabban értékeltük a helyzetet, már csak azért is, mert számos olyan szakma beindítását kellett volna, illetve kell majd levezényelni a kórházban, aminek semmilyen magánellátási előzménye sincs, azaz nem egyszerű kiszámolni a költségigényét. Tehát nehéz megmondani, hogy mi lenne, ha már valamennyi tervezett szakmánk beindult volna. Egyelőre azt tudom mondani, hogy a mostani 13 ágyunk 80 százalékos kihasználtsággal működik és a műtéteink fele nagy műtét: ortopédiai, nőgyógyászati, urológiai, onkológiai. Van olyan típusú beavatkozásunk, amelynek esetszámával felvesszük a versenyt nagy közfinanszírozott intézményekkel.

- Lát még arra esélyt, hogy az eredeti céljaikat elérjék?

- Mélyen meg vagyok róla győződve, hogy ez nemcsak a mi, hanem az egész magyar egészségügy érdeke. Nagyon fontosnak tartom a szolidaritás alapú társadalombiztosítást, de ameddig nem szűnik meg ennek a monolit jellege, ha nem történik az ágazatban finanszírozási struktúra átalakulás, nem sok jóra számíthatunk.

- Mármint a magánkórház?

- Nagyon nehéz definiálni mi is az, hogy magánkórház. Azért magán, mert magántulajdonban van vagy azért, mert térítésért nyújt ellátást? Tudunk példát arra, hogy állami intézmény kér pénzt bizonyos szolgáltatásért, de arra is, hogy privát befektetők által üzemeltetett intézet közfinanszírozott ellátást nyújt. Szóval eléggé összekavarodtak a dolgok. Szerintem sokkal tisztább helyzetet teremtene, egy olyan biztosítási rendszer, ahol, ahogy mint például egy vonatútnál, csak a pótjegyet kellene megváltania annak az utasnak, aki kényelmesebb, több szolgáltatást nyújtó utazást szeretne. Magyarán a társadalombiztosítás által finanszírozott ellátási csomagot mindenki magával vihetné oda, ahova akarja és, ha ennél többet szeretne csak a pótjegyet kellene kifizetnie. Nálunk viszont egy olyan unikális rendszer működik, amelyben, ha valaki magánellátóhoz fordul a teljes ellátását saját zsebből kell fizetnie, és elveszíti az adott betegségére járó tb finanszírozást.

- Az angol rendszer állítólag nagyon hasonló a magyarhoz, tehát mégsem annyira egyedülálló.

- Egy nagy különbség azért van, ott a betegek nem veszítik el társadalombiztosítási jogosultságaikat, hanem léteznek olyan biztosítások, amelyekkel ki tudják egészíteni az ellátásukat, ha mást vagy többet szeretnének. Magyarországon is meg lehetne csinálni, hogy a páciens mondjuk egy szívműtétre magával vigye akár egy magánkórházba azt a büdzsét, amit a tb jogosultsággal megszerzett egy ilyen beavatkozásra. Mindehhez persze az is kell, hogy a magánellátó minőségbiztosítási igazolásokkal bizonyítsa a tb-nek, színvonalas ellátásra költik a pénzüket. Ehhez átláthatóságra, releváns, pontos, nyilvános adatokra lenne szükség ... az állami ellátóknál is. Angliában egy páciens mondjuk ha csípőprotézis műtétre készül meg tudja nézni az NHS rendszerében intézményre, névre lebontva, hogy ki mennyi ilyen beavatkozást végzett már, milyen a szövődményrátája, a betegelégedettség.

- Magyarországon is volt ilyen kezdeményezés, de nem is annyira a politika, mint inkább a szakma fúrta meg. Mintha az orvosok sem szeretnék, ha belelátnának a lapjaikba.

- Már említettem a paraszolvenciát, mint az egyik legnagyobb ellenfelünket. A hálapénz azért is nagyon veszélyes, mert átláthatatlanná teszi a rendszert, lehetetlenné teszi a fejlődést, lehetetlenné teszi, hogy fiatal, tehetséges orvosok valódi szakmai munkát végezhessenek, mert még az előttük járóknak a zsebét kell megtömni. Az egészségügyi kormányzat pedig elnézi ezt, mert a paraszolvencia helyettük finanszíroz.

- Visszatérve a DMC-re, akkor ebben a kicsit zavaros helyzetben, milyen jövőt látnak a kórháznak?

- A tapasztalatok azt bizonyították, hogy nincs még itt az ideje a teljes kapacitást bevetni, elég lépésről-lépésre haladnunk. Már csak azért is, mert ehhez még több embert kell felvenni. Jelenleg 250 orvossal van szerződésünk, de állandó ebből nincs 10. Szakdolgozókból jobban állunk, hiszen csaknem 50 olyan alkalmazottunk van, aki főállásban dolgozik itt. A fekvőbeteg részleg megnyitásával nemcsak a bérköltség lesz több, hanem az új épület fenntartása is óriási plusz anyagi teher. Ennek ellenére még az idén átköltözünk az új blokkba, folytatjuk azokat a kórházi ellátásokat, amelyeket eddig is végeztünk a 13 ágyon, tehát az ortopédiát, a sebészetet, az urológiát, a nőgyógyászatot kiegészítve a szülészettel, koraszülött ellátással valamint egy új CT-vel. De most már 60 ágyon, amiből 5 intenzív lesz, és 3 műtővel, valamint még eggyel, ahol a császáros szüléseket lehet levezetni.

- Mi lesz a többi ággyal, helyiséggel, hiszen kétszer nagyobb kapacitásra tervezték a kórházat?

- Év végére minden felépül, de az első fázisban valóban csak a felét kívánjuk beindítani. A működés tapasztalatai, a páciensek igényei alapján nyitunk meg majd több ágyat, a többi műtőt, lép majd be a többi szakma, akár olyanok is, mint ahogy már említettem, amelyekre még nem volt példa a magánellátásban. Ilyen mondjuk az érsebészet, szívsebészet mellkas-sebészet, az idegsebészet illetve a PIC. Hogy mikor lesz ez, azt most nem tudom megmondani. Egy biztos, ha lenne co-paymant, már holnap egy komplett kórházzal indulnánk.

- Ön szerint eljön ez a pillanat?

­- Nem tudom. Csak azt, hogy már valamennyi volt szocialista ország kezdett valamit az egészségügyével és előrébb tart, mint mi. Pont azért, mert beengedték az ágazatba a szabályozott, ellenőrizhető, alternatív megoldásokat. Nem úgy mint, mi, akiknek a rendszeréhez hasonló sehol nincs az egész világon, és senki nem is tekinti lemásolandó modellnek. Ezért hívom én a magyar egészségügyet igazi hungarikumnak, ha nem is pozitív előjellel. Azt azért hozzá kell tennem, hogy a magyar ellátás szinte mindenre képes, viszont a működése borzalmasan esetleges. És ez addig nem is fog megváltozni, ameddig nem vagyunk hajlandók átvilágítani, monitorozni magunkat és az intézményeket, nem vonjuk le ezekből a tanulságokat és a tanulságok alapján nem készítünk cselekvési terveket. Tehát egy egészségügyi rendszerváltoztatás, egy alapvető struktúraátalakítás nélkül soha nem lesz versenyképes a magyar egészségügy. Benne a magánellátás sem tud fejlődni, hiszen mi valójában nem a konkurensei, hanem sokkal inkább kiegészítői, szövetségese vagyunk a közfinanszírozott ellátásnak.