• nátha
    • A tüdőgyógyász szerint a náthának is lehetnek szövődményei

      A tüdőgyógyász szerint a náthának is lehetnek szövődményei

    • Immunerősítést már nyár végén érdemes elkezdeni

      Immunerősítést már nyár végén érdemes elkezdeni

    • Itt az ősz, már támadnak a vírusok

      Itt az ősz, már támadnak a vírusok

  • melanóma
    • Melanoma: Fedezze fel időben az árulkodó jeleket!

      Melanoma: Fedezze fel időben az árulkodó jeleket!

    • Melanoma: Nem csak nyáron kell figyelni

      Melanoma: Nem csak nyáron kell figyelni

    • Öt fontos tudnivaló a most aktuális anyajegyszűrésről

      Öt fontos tudnivaló a most aktuális anyajegyszűrésről

  • egynapos sebészet
    • Profilbővítést tervez a sikeres egynapos sebészet

      Profilbővítést tervez a sikeres egynapos sebészet

    • Megtriplázható az egynapos műtétek száma hazánkban

      Megtriplázható az egynapos műtétek száma hazánkban

    • Jó ütemben halad az egynapos sebészetek fejlesztése

      Jó ütemben halad az egynapos sebészetek fejlesztése

Mister B - interjú az OSEI osztályvezető főorvosával

Hírek 2019.03.16 Forrás: Orvosok Lapja Szerző:
Mister B - interjú az OSEI osztályvezető főorvosával

A Sportkórház nem rég kinevezett osztályvezetője 15 év angliai praxis után tért vissza Magyarországra.

Egész Angliában ismert az a birminghami magánklinika és a hozzá kapcsolódó McMinn Center, amely főleg a fiatal és aktív betegek csont-megőrző csípő- és térd protetizálásaira specializálódott. A központ számos ortopéd sebésze között ott dolgozott egy magyar orvos, akit eleinte csak Doktor Bálintnak neveztek munkatársai. A pörgős, nagy munkabírású Doktor Bálint általában naponta 5-6 térd és csípő protézist is beültetett, vagy akár 15 egynapos térd vagy váll műtétet is elvégzett. A gyors, precíz munka meghozta gyümölcsét. Kollégái nemcsak becsülték, hanem meg is kedvelték a mindig derűs, számos ötletet dédelgető magyar orvost, akit tiszteletük jeléül át is kereszteltek Mister B-re. Mister B, azaz dr. Bálint Lehel azonban már csak vendég a birminghami klinikán, hiszen januártól a Sportkórház Osztályvezető főorvosa. Vele készült interjú az Orvosok Lapjában.

- 15 évet élt és dolgozott családjával Angliában. De előtte is alig volt itthon, hol Amerikában, hol Európa nyugati felén tanulta, gyakorolta a szakmáját. Mi hozta haza?

- A szívem, az eszem és a hívószó hozott haza. Hívott a családom, a barátaim, a kollegáim, a szakmám. Egy ideje már egyre erősödött bennem a szándék a hazatelepülésről, amikor jött a lehetőség, hogy megpályázzam a Sportkórház ortopéd és sportsebészeti osztályának főorvosi pozícióját, és úgy gondoltam, hogy ez a megtisztelő lehetőség egy ideális apropó. Három egyetemista gyermekem korábban hazatelepült, követte őket a kutyám, szóval muszáj volt jönnünk a feleségemmel.

- A gyermekei bár elmúltak 18 évesek, azért még nagyon fiatalok. Ez azt jelenti, hogy életük nagyobb részét alapvetően Angliában töltötték, ott nőttek fel, ott szocializálódtak. Hogy hogy egy számukra kevésbé ismert országot választottak otthonuknak?

- Legkisebb gyermekem első osztályos korában, félévkor, a nagybetűk megtanulásának kezdete előtti napon érkezett Angliába. Kint nőttek fel, de nem volt számukra annyira ismeretlen a magyar világ. Minden nyarat itt töltöttek a szülővárosomban, Fonyódon. Nekik Magyarország az esős Angliával szemben a napsütést, a Balatont, a felhőtlen szabadságot, az itteni barátaikat jelentette.

- Önnek is ilyen emlékei vannak a fonyódi gyerekkoráról?

- Igen. Úgy emlékszem, hogy szinte mindig csináltam valamit. Főleg sportoltam, fociztam, kézilabdáztam, atletizáltam, lábteniszeztem a strandon, cross motoroztam, lovagoltam, szörföztem és vitorláztam. Sose volt elég egy dolog, mindig új kihívás kellett. Egyébként a sport ma is nagyon fontos része az életemnek. Angliában nagyon megkedveltem a golfot, remek sport, mindig és mindenütt játszom, amikor csak tehetem. Emellett a kedvenc labdajátékommal sem hagytam fel, ez a lábtenisz. Édesapám szenvedélye bennem is tovább él. Az ő emlékére szervezem immár 10. éve Fonyódon a „Bálint Lehel Lábtenisz Emléktorna”-t.

- Elnézést a feltételezésért, de ha ennyi mindent csinált, akkor nem lehet, hogy egyikben sem volt igazán jó?

- Remélem nem így van, de igazából én a sportokat az élvezetért űztem. Eredetileg testnevelő tanár szerettem volna lenni, de mégsem jelentkeztem oda, mert úgy éreztem, hogy más jellegű kihívások nekem jobban illenek.

- Adja magát a kérdés, ha ennyire jó volt a különféle sportokban, miért nem akart országos szinten versenyezni, esetleg olimpiai bajnok lenni?

- Ahhoz, hogy valaki élsportoló legyen, szerintem kell egy példa, motiváló erő, nekem ott Fonyódon nem volt ilyen. Az édesapám pedagógus volt, magyar-orosz-testnevelő tanár, aztán gimnázium igazgató, ő volt a példaképem. Igaz, ő nem pedagógusnak szánt. Azt szerette volna, ha megvalósítom az ő régi álmát, és tengerésznek állok. De a hajózás, a vízen töltött sok magányos óra akkor nem tűnt túl izgalmasnak.

- Azt már értem, hogy miért nem lett testnevelő tanár, és miért nem lett tengerész, de hogy lett orvos?

- Az ez irányú motiváció dr. Metz Józseftől jött, aki egy kiváló fonyódi orvos, és nem utolsó sorban kiváló ember, a családunk barátja. Az ő hatására döntöttem el, hogy én is orvos leszek. Szerencsére mindig jól tanultam, úgyhogy elsőre felvettek a Pécsi Orvostudományi Egyetemre. Egyetemi éveim alatt azt gondoltam, hogy szívsebész leszek, de végül nem így alakult.

- Miért pont szívsebész?

- Tudom, hogy elég furcsán hangzik. A sportolás mellett mindig is imádtam motorkerékpárokat bütykölni. Szerettem az érzést, hogy ha megfelelően összeszerelem a részeket, akkor az működik. Minden olyan tevékenységet kedveltem, aminek volt látszata. A gyógyítást és ezen belül a sebészetet is ezért választottam, hiszen itt is azonnali a visszajelzés.

- Mondják, az orvosi szakmák közül a sebészethez kell egyfajta agresszivitás...

- Van benne valami. Kétségtelen, gyakran éles fűrészekkel, fúróval, kalapáccsal dolgozunk, ha nincs az embernek kellő önbizalma, kockázatvállaló képessége, vagy ha nem tud gyorsan reagálni egy adott helyzetre, könnyen megeshet a baj.

- És végül miért nem lett szívsebész?

- Egyszerű oka van. Akkoriban az egyetemen még nem volt szívsebészet így helyette a traumatológia mellett döntöttem, onnan kerültem az ortopédiára, ahol végül tizenegy évet töltöttem. Egyáltalán nem bántam, sőt, örülök, hogy így alakult, hiszen ez is egy olyan "összerakós" szakma.

- Ha jól tudom, ahogy korábban sem, úgy az egyetemen, és a klinikán sem érte be egy feladattal...

- Igaz. Medikusként is kicsit belekóstoltam a vezetői életbe. A Balassa Ifjúsági Szövetkezet felügyelőbizottságának elnöke lettem. Érdekes tapasztalat volt. Orvosként a klinikán is megragadtam minden lehetőséget, hogy a szakmámmal kapcsolatban új dolgokat tanulhassak. Ösztöndíjakkal így jártam be szinte egész Nyugat-Európát, így kerültem két évre Amerikába is, ahova már az egész családot elvihettem. A UCLA kutatójaként nappal munka, délutántól görkorizás a családdal a napfényes tengerparton. Szegényen, de boldogan.

- Pedig, azt hallottam, majdnem összejött egy nagy üzlet...

- Los Angelesben megismerkedtem egypár nanotechnológiával foglalkozó tudóssal, és többek közt Oláh Györggyel, az akkori utolsó magyar Nobel-díjas kutatóval, akikkel belevágtunk egy start-up vállalkozásba. Szerettünk volna gyártói és terjesztői lenni annak a bőr alá beültethető, nanotechnikával működő, pacemakerhez hasonló eszköznek, amely a cukorbetegség kezelésére jelentett volna megoldást. A cég elindulásához szükséges tőke sajnos nem volt elegendő, így a forradalmian újnak számító nanogépezet gyártása még máig is várat magára.

- Nemcsak az USA-ban, itthon sem vetette fel a pénz...

- Miután hazajöttünk Amerikából 2000-ben már a Pécsi Klinika osztályvezetőjeként dolgoztam. A fizetésem bruttó 144 ezer forint volt.

- Ezért döntött úgy, hogy elköltöznek Angliába?

- Nem, de nyilván a döntés meghozatalában ennek is volt szerepe. Elsősorban azonban inkább a gyerekek miatt gondoltuk, hogy visszatérünk egy angol nyelvű országba felfrissíteni a nyelvtudásukat. 2004-es uniós csatlakozással gyakorlatilag egyszerre kaptam a felkérést, hogy regisztráljak a GMC-nél, mert lenne számomra egy állás Birminghamben. Úgy gondoltam, kimegyünk egy-két évre... Hát ebből lett tizenöt.

- Ha nem is akart maradni, mégis mi tartotta Angliában?

- A hihetetlen szakmai lehetőségek. Angliában olyan állami és magánklinikákon dolgozhattam – volt, hogy egyszerre háromban –, ahol a legújabb és leginnovatívabb műtéti eljárásokat alkalmazták. Olyan emberektől tanulhattam, mint például Dereck McMinn, aki briliáns ortopéd sebész, feltaláló, mentor és barát. Világszerte ismert és használt speciális technikát fejlesztett ki, amely megoldást jelent a fiatal és aktív csípőbetegek panaszaira egy forradalmi felszínpótló csípőprotézis alkalmazásával. A róla elnevezett módszer lényege, hogy a csípőprotézis beültetésnél nem kell levágni a combnyakat, hanem a combcsont fejének kopott felületét fedik le egy fém sapkával. Jómagam személyesen Mr. McMinntől tanulhattam meg ezt a műtéti eljárást. Kint létünk alatt rengeteget dolgoztam, több mint 10 ezer műtétet végeztem. Elsősorban csípő, térd, váll operációkat. Az első fél év alatt 400 protézist ültettem be, ami akkoriban egy itthoni ortopéd osztály teljes évi protézis beültetés számát jelentette. Nemcsak magyarországi viszonylatban, hanem kinti mércével nézve is elég sokat operáltam.

- Kijött önből a sportember...

- Tudom, hogy nemcsak a mennyiség számít, de azért tényleg büszke voltam ezekre az eredményekre. Egyrészt azért, mert tényleg sok betegem távozott elégedetten, másrészt, mert a munkahelyeimen is egyre jobban megbecsültek. A McMinn Centerben például a bejáratnál egy kép látható a központ névadójáról, McMinn professzorról, ahogy egy kollégájával együtt operálnak...

- Ön az a képen?

- Ő és én.

- Nem irigyelték a kollégái, hogy a főnök ennyire kitünteti a figyelmével?

- Az angol kórházi rendszerekben kevésbé jellemző a főnök-beosztott viszony, hanem inkább mellérendelt viszonyok a jellemzőek, és egymást a kollégák az elvégzett munka és a teljesítményeik alapján becsülik meg. Másrészt pedig én mindig is a csapatmunka híve voltam. Szeretem bevonni a munkába a kollégákat. Ahhoz például, hogy Birminghamban ennyi protézis beültetést végezzek az egész kórház személyzetével össze kellett szorosan dolgoznunk. Sose fukarkodtam a dicsérettel, ha valaki jó munkát végzett, de nem hallgattam akkor sem, ha számon kellett kérni. Az emberekben erős az igazságérzet, nem sértődnek meg, ha jogos kritikát kapnak, jobban utálják, ha valaki elvtelenül dicsér vagy szid. Szóval azt hiszem kedveltek, hiszen az utolsó években már nem Mr. Bálintnak, hanem Mister B-nek neveztek.

- Összefoglalom: a betegei tisztelték, a kollégái szerették és gondolom nem keresett rosszul sem. Ráadásul másfél évtized után már igazán otthon érezhette magát Nagy-Britanniában. Muszáj még egyszer feltennem a kérdést: Miért is jött haza?

- Mert itthon élni jó. Nem véletlen, hogy azok a kint dolgozó magyar kollégák, akiket ismerek, szinte kivétel nélkül foglalkoznak a hazatérés gondolatával. Tényleg Angliában jóval több a pénz, de tudjuk, hogy ez nem minden. Az életminőséget sok egyéb tényező is befolyásolja. A mindennapok része a közbiztonság, az oktatás minősége, a közlekedés, az egészségügyi ellátás, a közvetlen környezetünkben élő emberek, kultúra stb. Véleményem szerint kint silány az állami oktatási rendszer, ha azt akarod, hogy a gyerekeid tényleg tanuljanak valamit, magániskolába kell íratni őket, ezek viszont iszonyú drágák. Szidják itthon az egészségügyi rendszert, de a betegek szempontjából az angol állami ellátás szerintem sokkal rosszabb. Például már arra is kb. három hetet kell várni, hogy eljuthassunk a háziorvoshoz. Sőt akár 9-12 hónap a várakozási idő, ha bizonyos szakorvosi vizsgálatra van szükségük. Szóval kint sem fenékig tejfel az élet. 

További részletek a cikkben.

Kapcsolódó hírek

Legolvasottabb cikkeink