A családi gondozás és ápolás mentális kihívásai

A jól működő emberi társadalmakban a különböző típusú családok vagy kisebb közösségek nemcsak vérszerinti kötelékekkel kapcsolódnak, hanem a mindennapi élet összes területén segítséget nyújtanak egymásnak. Két biztos olyan szakasza van minden ember életének, amikor külső segítségre szorul, az egyik a csecsemő- és kisgyerekkor, a másik az idős- vagy aggkor.

Időszakosan természetesen mindenki szorulhat támogatásra egy-egy súlyosabb betegség kapcsán. A korfa két végpontjánál álló emberek esetében azonban nagyon fontos, hogy mindkettőre nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is felkészültek legyenek a családtagok. Bár fontos, tudjuk, hogy éppen e felkészültség hiánya okozza, hogy egyre több kórházban tartós problémát jelent az újszülött csecsemők otthagyása, illetve alakulnak ki hosszú várólisták az idősotthonokban. Természetesen vannak olyan élethelyzetek, amelyben a tárgyalt felkészültség akár pszichés, akár fizikai értelemben megvalósíthatatlan a család számára (éppen ezért a meggondolatlan ítélkezés elfogadhatatlan), ilyenkor a szociális ellátórendszernek kell helyt állnia. Egy társadalom fejlettségét alapvetően meghatározza, hogy ezt milyen mértékben tudja teljesíteni.

Ezért olyan nehéz ez kultúránkban

Egy szociális rendszer elégtelensége abban is megnyilvánulhat, hogy bár a család vállalná a ráháruló nehézségeket, az adóforintjainkból fizetett állam a célra nem biztosít elégséges anyagi juttatást, és nem teszi hozzáférhetővé a szükséges eszközöket. Ennek megfelelően a társadalmi megbecsültsége mind a kismamák, mind a rokonaik mellett helytálló emberek munkájának gyakorlatilag a nullával egyenlő. És mindezek hiánya erősen befolyásolja azt is, hogy milyen mentális kihívásokkal jár az otthonápolás vagy a csecsemőgondozás.

Bármennyire is furcsán hangzik, ez a két nehezített életszakasz az abban helytállóknak örömforrás is lehet, amikor a szeretet alapvető parancsát önzelenül tudják teljesíteni rászoruló hozzátartozóik felé. De attól, hogy örömforrás is lehet, mindenképpen embertpróbáló, és nem megfelelő érzelmi és/vagy tárgyi körülmények között akár elviselhetetlen feladat is lehet.

Néhány mentális kihívás

A mentális kihívások akkor is jelen vannak, ha minden körülmény optimális. Ezek a következők lehetnek a csecsemőgondozás, illetve az otthonápolás vonatkozásában:

• Alváshiány
• Önmagunkra fordítható idődeficit, amely megnehezíti vagy lehetetlenné teszi az alapvető testi és lelki egészséget
• A baráti, társadalmi kapcsolatok részleges vagy teljes beszűkülése
• A kultúrális vagy hobbi igények visszaszorulása – a töltekezés nehezítettsége
• Idősgondozás esetén a tudat, hogy az út végén szerettünket elveszítjük
• Sokszor csalódás a közvetlen és tágabb környezetben, amelytől támogatást várnánk
• Az egészségügy hozzáférésésnek nehezítettsége

Mit tehetünk?

Az első lépés lehet, hogy elkülönítjük, mi az, amire van ráhatásunk, és mire nem, fókuszunkat pedig az előbbi kategóriába tartozó problémákra irányítjuk. Ahol pedig nem lehet ráhatásunk, ott vajon a hozzáállásunkon tudunk-e úgy alakítani, hogy az közelebb vigyen minket az élhető mindennapokhoz?

Amire lehet ráhatásunk, ott is valószínűleg szükségünk lesz némi kreativitásra. Nem érdemes azt várni, hogy minden nap egy órát tudjuk tornázni, de ha csak tizenöt percet ki tudunk szakítani a mozgásra, az lelki értelemben is visszahathat ránk.

Ha csak szabad öt perceket szentelünk olyan tevékenységre, ami feltölt bennünket lelkileg – lehet ez versolvasás, egy baráti telefonbeszélgetés, meditáció, vagy bármi, ami hozzánk közel áll – megváltozhat az egész energiaszintünk.

Ha csak alkalmanként lenne lehetőségünk arra, hogy megszervezzük, hogy legalább egy-két éjszakát végig aludhassunk, az új lendületet adhat.

Ugyanez vonatkozik a környezetváltásra is – még ha aránytalanul nehéz is megszervezni, hogy lemenjünk a sarki könyvesboltba, elmenjünk egy bármilyen kultúrális eseményre, vagy kiruccanjunk bármi módon, többszörösen visszatérül az ilyen tevékenység.

Érdemes tudatosítani magunkban, hogy mit teszünk, azt miért tesszük, és még ha a társadalmi megbecsültség el is marad, mi legyünk magunkra nagyon büszkék, mert az emberi tevékenységek közül a legmagasabb rendűben állunk helyt. Végül: ha megadjuk maguknak mindezt, azzal nemcsak magunkért teszünk, hanem azért a személyért is, akiről gondoskodunk – mert ő végtelenül kiszolgáltatott éppen ennek: mentális jóllétünknek.