Bennem van a hiba?” – a férfi meddőség lelki oldala

Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Weborvos!

Ma már a meddőség nagyon jól kezelhető, az esetek többségében a gyermekáldás elmaradásával küszködő pár végül mégis boldog családdá válhat. Azonban a technikai kivitelezés mellett elég kevés szó esik a lelki oldalról, különösen arról, mit élnek át azok a férfiak, akikkel közlik: meddők.

Meddőség férfiszemmel

Ezt a tapasztalatot első kézből hozom, és merem állítani, nem könnyű átélni és helyre tenni. A fiúkat ugyanis úgy nevelik, hogy ők a család fenntartói, a teremtés koronái, velük bizony nem lehet semmilyen probléma. Akármennyire is jó dolog akként gondolni magunkra, hogy a teremtés ennél feljebb már nem is juthatott, óriási a csalódás, ha kiderül: ez bizony messze áll a valóságtól.

Napjainkra a férfiak termékenységi problémái egyre elterjedtebbek, így a meddőséggel küszködő pároknál már az esetek harmadában náluk kell keresni a problémát, harmadában a hölgyeknél, míg az utolsó harmadban mindkettőjüknél fennálló gonddal nézünk szembe, vagy idiopátiás problémával, azaz nem tudjuk pontosan, mi lehet a gond.

A közlés

Egy férfi számára már az is meglepő, mikor az elmaradó gyermekáldás okán őt is megkérik arra, vizsgáltassa ki magát. Persze megteszi, de folyamatosan ott motoszkál a fejében, hogy ugyan, ennek mi értelme, hiszen a férfiak életük végéig termékenyek, nem lehet velük gond – az iskolában pedig meglepően keveset mondanak el arról, mi csúszhat félre, ha esetleg mégsem jön össze a baba.

De természetesen irány a doki, ebben az esetben az andrológus és a spermavizsgálat, mely ugyan valóban nem fájdalmas, de azért kellemetlen, főleg a környezet miatt, illetve a tudat, hogy mindenki pontosan tisztában van azzal, miért is látogatjuk meg azt a bizonyos szobát. Ugyanakkor férfiként is tudjuk és látjuk, mivel jár egy petevezető átjárhatósági vizsgálat, milyen helyzeteket él át a feleségünk, így egyszerűen nincs merszünk arról beszélni, hogy milyen „kellemetlen volt” számunkra a mintaadás. Ez pedig rögtön magával hozza a szégyenérzetet is, ami azt is eredményezheti, hogy nem csak nem beszélünk már a problémáról, hanem igyekszünk nem is foglalkozni vele, sőt, az együttléteket is elhagyjuk.

Feloldozás

Ahogyan haladunk előre a kezelések sorában, a feszültség azért enyhül. Nem is csak egyszer kell mintát adni, hiszen az inszeminációk egy része szinte kötelező, vagyis hozzá lehet szokni ehhez is: már nem kínos, sőt, beszélni is tudunk róla, és nevethetünk magunkon, hogy mennyire bezárkóztunk az elején egy kis semmiségtől.

Mire azonban elérkezik a feloldozás, máris jön a következő megpróbáltatás: a várakozás. Egy-egy inszeminációban nem is az a legrosszabb, hogy jelentős anyagi teher tud lenni, vagy hogy elhúzza az IVF-kezelés megkezdését, hiszen tudjuk, lehet, hogy ennyi is elég. A legrosszabb az, hogy újra és újra közlik az emberrel: „sajnos ez most nem sikerült”. Mintha csak egy családi lottón vennénk részt: tehetetlenek vagyunk, bízunk az orvosokban és abban, hogy talán a testünk és a szaporítórendszerünk nem teljesen haszontalan.

IVF

Mire a pár eljut a tényleges lombikkezelésig, már komoly mélyponton lehet, ami pedig jelentősen képes befolyásolni az egyébként sem kiemelkedően sikeres eljárás eredményét. Az addigi a sikertelen próbálkozások rámutatnak arra, hogy nem is olyan jelentéktelen egy ilyen probléma, mint hittük, és azzal a gondolattal is kénytelenek vagyunk állandóan szembesülni: mi lesz, ha végül nem sikerül?

Könnyű azt mondani, hogy majd örökbefogadunk, amíg ez csak egy távoli lehetőség. Ha azonban nagyon is valós alternatívaként jelenik meg, már közel sem ilyen egyszerű róla dönteni.

A hormonális terhelés

Férfiként igazából az IVF-kezelés első pár napján elveszítjük a „jelentőségünket”: leadtuk a mintát, innen az orvosokon és a párunkon múlik, mi történik – ez pedig, ha lehet, még idegőrlőbb. A nők felelőssége nagy, így a mentális terhelés is irtózatos, a férfi azonban tehetetlen is, holott tudja, részben az ő „hibája”, hogy ilyen helyzetbe kerültek.

Az állandó hormoninjekciók, az adagolások pontos betartása, a várakozás és a drukk nagyon sokat kivesz a párból, ami miatt jönnek a munkahelyi gondok is – ahol a kezelésről nyíltan nem szívesen beszél az ember, vagyis nehéz megmagyarázni, miért feszült, szétszórt, ingerlékeny.

De a történet talán legnehezebb része a beültetés utáni néhány nap. Amikor nincs más, csak a feszült várakozás és a kudarcok sorozatának emléke, mely idáig juttatott minket. Mi lesz, ha most sem megy, meddig mehetünk el? Hol van a határ, ahol már fel kell adni a dolgot?

Nekem szerencsém volt, mivel az első beültetés sikeres lett, de sok olyan sorstárssal találkoztam, ahol még a második, harmadik próbálkozás sem hozott eredményt. A csüggedés elképesztő, és sajnos sok pár jut el arra a pontra is, hogy már nem éri meg az erőfeszítés, mert már nem biztos, hogy működne együtt a „boldogan, amíg meg nem” történet.

A lombikkezelés lelki oldalára sokkal nagyobb hangsúlyt kell helyezni, mint azt előre gondolnánk, mert olyan helyzettel szembesíti az embereket, amire nem lehet felkészülni, ami olyasmit vesz el tőlünk, amire nem is gondoltuk, hogy megfoszthatnak tőle, és a nem várt veszteség tudata az egész kezelés kimenetelére hatással lehet.