ALEA IACTA EST

A kocka el van vetve… mondta Julius Caesar, midőn átkelt a római birodalom határát jelző Rubicon folyócskán. Erre nem volt joga, mert a Szenátus nem járult hozzá, hogy katonai erővel, engedély nélkül Róma földjére lépjen.

Átkelés

Egy kis történelmi „potpourri” (illatos virágszirom halmaz, kristályfélgömbben): pedig a Római Birodalom legnagyobb hadvezére próbált hazatérni. Meghódította az európai kontinens nyugati felét. Rómát és magát is gazdaggá tette. A nép örömmel fogadta. Elkezdte átalakítani a birodalmat. A rendszer igazgatásával kezdte. A korábban kialakult populáris demokrácia helyére egyre inkább egy „felvilágosult” abszolutizmus centralizált uralma került. A plebs támogatta, mert hasznát látta. Róma szellemi és gazdasági elitjét „sikeresen” megosztotta. A demokrácia évszázadainak korrupciója helyére új korrupció érkezett. Még meghódította Egyiptomot, Kleopátrát, majd eljött „március idusa”.

Utána Róma már nem tért vissza a korábbi, máig csodált és elemzett és tanított demokrácia államformájához, hanem a birodalom összeomlásáig maradt császárság, azaz központosított abszolút uralom. Egy eszme, egy alakuló világvallás érkezett közben, amit eleinte a császárok el akartak pusztítani, később a „végjátékban” a birodalom megmentését remélték tőle.

Előbb a Nyugat-római Birodalom a „barbárok” csapásai alatt gyengült meg, majd a népvándorlás átformálta. Keleti részén Bizánc még pár száz évig fennmaradt, de az iszlám azt is felmorzsolta. Ez a történet máig hat, hiszen Európa, de a fejlett világ egy jelentős részének történelmi, kulturális alapja maradt. Rengeteg tanulsággal, szellemi és tárgyi emlékkel. Ezek ma Európa és a művelt világ féltett kincsei.

Amikor mi orvostanhallgató korunkban az anatómiával küzdöttünk, amelyik tárgy alaposan próbára tette a szittya kobakjaink befogadó, valamint „Sitzfleisch” nevű testrészünk teherbíró képességét, joghallgató barátaink a római jogra panaszkodtak.

Ugyan miről jutnak eszembe ezek a gondolat-töredékek? Jegyzetet író orvosként szívesen keresek történelmi párhuzamot a gondolataim illusztrálásához, néha egy jó kép is sokat segít. Persze „a mi kis valóságunk” és a történelem nagy pillanatai nem mérhetők össze, de ha jó a párhuzam, könnyebb megjegyezni az üzenetet.

A magyar egészségügy Rubiconja?

November 15-én kedden, 23 óra után néhány perccel Semjén Zsolt miniszterelnök helyettes benyújtotta az egészségügyi „salátatörvény” tervezetét a magyar országgyűlésnek. Nagyon pici módosítással azonos a korábban megismert, „kiszivárogtatott” szöveggel. A Magyar Orvosi Kamara megsejtett valamit, mert a benyújtás délelőttjén közleményben próbált tiltakozni. Nincs kétségem: a jövő héten a parlamenti többség elfogadja a jogszabályokat.

A korábbi hetek vitái, publikációi, testületi és szakmai műhely véleményei ezt követően egy halkuló kakofóniában olvadnak majd össze, és többnyire elfelejtődnek. Új korszak kezdődik, amelyet majd néhány kormányrendelet, és sok szervezési intézkedés követ, intézményi átalakulásokkal, személyi konzekvenciákkal. Ez majd bőven ad muníciót a politikusoknak, az újságíróknak, a megmondóembereknek és a bloggereknek – meg nekem is.

Persze, jó lenne tudni, mit gondolnak az orvosok, a klinikai központok, a szakmai iskolák, a szakdolgozók, valamint a gazdasági-műszaki szolgálatok „elfelejtett légiójának” képviselői, akikkel a törvény benyújtásának egy hetes „évfordulóján” tudnak csak találkozni a tárca vezetői. 

A föld illatú valóság

Ám az igazi kérdések, a „föld illatú valóság” csak ez után következik. A törvény(ek) kommunikációja. Nem vagyok jogász, ezért állandóan bajlódok a salátatörvénnyel: ez 1 törvény vagy 6? Megjegyzem, sokadszor, egy ekkora beavatkozás a magyar egészségügy rendszerébe, szervezetébe, működésébe már erősen megérdemelne egy új törvényt.

A két alapvető törvényünk, az egészségügyi és az egészségbiztosítási idén májusban múlt el 25 éves. Elcsattogott fölötte az idő (és a történelem) vasfoga. Egyes széplelkű szakértők hiányolják az új szabályozáshoz vezető „víziót”. Én inkább a koherens rációt emlegetném, mert régi tapasztalat, hogy egy szabályt (egy parancsot) akkor lehet jól végrehajtani, ha az „egységsugarú” dolgozó megérti. Nem véletlenül hívott be a régi idők táborkara a haditervek ismertetése előtt egy egyszerű hadnagyot. Ha ő megértette, indulhatott a támadás.

Egy ilyen „kommunikációs főpróbán” voltam csütörtökön. A Medicina évkönyv megjelenése – a koronavírus járvány miatt – 22 év után megszervezett 20. jubileuma és bemutatása alkalmából rendezett szakmai programon Takács Péter egészségügyi államtitkár és Jenei Zoltán országos kórházfőigazgató ismertették a terveket és néhány kérdésre is válaszoltak.

Mindkét előadás professzionális, akadémiai stílusú volt. A két vezető meg van győződve a változások szükségességéről, és kész azok végrehajtására. Érdekes hónapjaik következnek, és velük együtt mindannyiunknak. És ehhez a véleményhez még Kasszandra köpenyét sem kell felöltenem. Hetek óta sok mindent megírtam a tervezetről. „Vízióm” a magyar egészségügyről bőségen olvasható a korábbi, több mint 100 jegyzetben.

Operáció

A következő hetek, a változások előkészítéséről kell, hogy szóljanak. Érdeklődve várom a végrehajtás (=operáció) terveit, az idő függvényében készülő táblázatokat. Kíváncsi leszek a végrehajtó csapatokra és arra a kommunikációs munkára, amelyikkel a profikat felkészítik, a lakosságot tájékoztatják.

El ne felejtsem, azt a részletes, szakmai csoportokra lebontott edukációs programot, amivel a gyógyítókat fogják felkészíteni a változtatások bevezetésére és a lakossággal való érintkezés új technikáira. Mert el ne felejtsük: az ember pszichoszomatikus lény.

A gyógyuláshoz, a gyógyítás elviseléséhez a lelket is gondozni kell, nem elég a csilivili technika. „Meg kell fogni a beteg kezét”, ahogy azt egy nagy budapesti kórház főigazgatója, dr. Bedros J. Róbert gyakran elmondja. Azért itt meg említem a pénzt is: egy átalakításnak vannak tranzakciós költségei is. Egy adósság teher alatt fuldokló ágazatból ezt kitermelni: „mission impossibile”. Ettől nagyon óvnám a reformereket.

Mindeközben

Volt még egy esemény a héten, ami egy pillanatra, néhány órára valóságos veszélyként villantotta fel a harmadik világháború rémképét. Az orosz hadsereg több mint 100 rakétát lőtt ki Ukrajnára. Az ukránok védekeztek, amivel tudtak, közöttük légelhárító rakétákkal. Egy vagy két szerkezet Lengyelországban ért földet, és felrobbanva két lengyel embert megölt. Lengyelország NATO-tag, az ellene intézett támadás „casus belli”. Hatalmas izgalom söpört végig a világon.

A médiumok izzottak a feszültségtől, politikusok idegesen nyilatkoztak. Biztosak lehetünk, hogy számos hadsereg, katonai központ a legmagasabb fokú készültségre lépett. Remegő ujjak várták, hogy az indító számítógépek, az elsütő billentyűk parancsot kapjanak.

Szerencse a bajban, hogy a legfejlettebb országok vezetői a G20-csúcstalálkozón voltak, és a résztvevő Joe Biden szinte azonnal megszólalt, hogy folyamatos műholdas és egyéb vizsgáló rendszereik szerint baleset történt és nem támadás.

A felrobbant egyik szerkezet ugyan orosz gyártmány, de az ukrán hadsereg is használja. Jó pár órába telt, amíg a kedélyek nagyjából megnyugodtak. Szerintem nemcsak nekem, de nagyon sok embernek megmaradt az a fázós, didergő emlék, hogy milyen kevésen múlik az emberiség sorsa, és ha egy baleset kombinálódik a félreértéssel, akkor beláthatatlan tragédia láncreakciója indulhat be.

Csak remélhetem, hogy ezt a világ vezető politikusai, de a homályban maradó gazdasági hatalmak is megélték, és felmérték a veszélyeket. Talán ez lehet egy kiindulópontja a további tárgyalásoknak.

A minket ma izgató egészségügyi reform hátterében ez a rettegés, a közelgő tél, az energiaválság, az infláció mind-mind ott van.

Túl kell élnünk.

Nincs más választásunk.

 

Címlapkép: Adolphe Yvon (1817-1893): Caesar átlépi a Rubicont. 1875. Olaj vásznon. 169x101 cm. Musée des Beaux-Arts d'Arras, Pas-de-Calais, Franciaország