Mégis lesz reform! – dr. Szepesi András jegyzete.
Úgy tűnik, fehér füstpamacs lengedez a Sixtus-kápolna kéménye felett. Pápát ugyan még nem fogunk ünnepelni, de a Messiás már üzent. Kormányunk végre hozzálát a szegény magyar egészségügy szervezeti rendbetételéhez és működésének megjavításához.
Mivel biblikus metaforával indítom az írást, nem én lennék, ha nem jegyezném meg rögtön: a kisördög persze a részletekben bujkál. Ezt nem destruktív szándékkal írom, csak figyelmeztetésképpen, mert minden bonyolult problémának van legalább egy rossz megoldása. És hogyan lehet ezt többé-kevésbé elkerülni?
Hát úgy, ahogyan ezt Takács Péter a közösségi médiában és az egyik országos lapban büszkén bejelentette: konzultálni fogja a szakmai előterjesztést és a mellékelt jogszabály norma szöveg tervezetét a szakmai szervezetekkel!
Bravó!
Bravó! – mondom jó szívvel, mert így betartja a kormányalakítás óta hangoztatott ígéretét. Az elmúlt hetekben már aggódtam, hogy a Fogyó idő nehogy rákényszerítse, hogy a döntést a Parlament üléséről vagy az utána azonnal megjelenő Közlönyből tudjuk meg. Azért így mégiscsak pozitívabb az optika. Pláne, ha egyes javaslatokat, észrevételeket meg is szívelnek. Mert azért bőven lesznek ilyenek, éppen az előbb említett bonyolultság miatt.
Szándékosan és tudatosan nem fogom előre elmondani, hogy egyes részletek területén én miket javasolnék. Megvárom a szakmai és ne feledjük: érdekvédelmi szervezetek véleményét.
Most én a reform környezeti és peremfeltételeiről fogok írni, mert ezek egyetlen szakmai szervezethez sem tartoznak.
Közreműködés
Egyetlen kivételt mégis teszek: ez a „közreműködés” kérdése. Ennek a kezelése is sokat finomodott a 2020. évi szolgálati törvény óta. Világosan elvált a „személyi” és a „tárgyi” feltételeket biztosító közreműködők köre. Érdekes, illetve tulajdonképpen érthető, hogy a „tárgyi feltételeket” biztosító közreműködő milyen „hangsúlytalan” a szövegekben. Hiszen, ha jól belegondolunk, a művese- és a képalkotó szolgáltatók nélkül nagy bajok keletkeznének. Ma még hozzá vehetem a laborszolgáltatókat, bár ezen a területen már megjelenik a „Nemzeti Diagnosztikai Laborhálózat”, tehát a helyzet változni fog. Ezeken túl is van még néhány szolgáltató, de az most szóra sem érdemes.
A személyes közreműködők kiváltása (több mint 10 ezerről tud az előterjesztés) szerintem nagyon nagy óvatosságot és előrelátást igényel. Az intézkedés éle láthatóan a humán erőforrás (főleg ápoló) bérlését kínáló vállalkozások ellen van.
Szerintem ezek a szereplők meg fognak maradni, csak a piacuk át fog tevődni a magánszolgáltatókra és a lakosságra, de akár a környező országok munkaközvetítő piacaira is. A nagyobb veszélyt ott látom, ahol a saját munkaerejüket kínáló jó szakemberek, specialista orvosok, egyes magasan képzett szakdolgozók – nemritkán még egészséges nyugdíjasok – kerülnének kitiltásra az állami szférából, helyettesítve főállású szolgálati viszonyban lévőkkel.
Persze, itt is kell kiszámíthatóság, de nem kellene kiönteni a fürdővízzel a gyermeket. Van számos olyan feladat, szervezési helyzet, ahová nem kell főállású dolgozó. Kis forgalmú szakrendelések, bizonyos konziliáriusi feladatok, oktatás, továbbképzés, helyettesítések, átmeneti vagy tartós munkaerőhiány bizonyos posztokon – ezek tartós megoldása hosszabb távon se egyszerű, ismerve a mai munkaerő helyzetet és egyes szakterületek korfáját.
Mivel e területen még 2022 végéig lehet vizsgálódni, remélem értelmes kompromisszum születik. Másfelől, csak halkan jegyzem meg, hogy a nagyvonalúan kezelt „önkéntes segítő” területen is alaposabban körül kellene nézni, mert a nagyon szép, etikus hozzáállást sugalló elnevezés mögött igencsak sokféle érdek is meghúzódhat.
Egy kis közigazgatás
Az előterjesztés és törvényjavaslat egyik legfontosabb, sarkalatos kérdése, hogyan alakul a magyar egészségügy irányítási, igazgatási és ellenőrzési rendszere egy XXI. század elején készülő törvényben.
A javaslat azzal kezdődik, hogy számos kérdésben, de elsősorban az irányítás és igazgatás kérdéskörében „kiveszi” a törvény hatálya alól Budapestet és Pest megyét. Ez kapásból 3 millió lakos. Majd ugyancsak kiveszi a három vidéki egyetemi város, alapítványi rendszerben működtetett egyetemeit és azok klinikai központjait.
Azt tudni kell, hogy az elmúlt évtizedekben mindhárom helyen megszűnt a megyei kórház és beolvadt a klinikai központba. (Szeged volt a legfurcsább helyzetben, mert Szegeden a városi kórház olvadt be az egyetembe, mert a megyei kórház jogait egy időben Szentes gyakorolta, de ez lassan elkopott…) A három klinikai központ viszonylag nagy lélekszámú megyéket lát el orvosi szolgáltatásokkal, anélkül, hogy az igazgatási jogköre tisztázott lenne. Érdemes elolvasni a Debreceni Egyetem Klinikai Központ friss közleményét az új vezetők kinevezéséről. ahol világosan kifejtik, hogy szakmai tevékenységük és ellátásszervezésük túlnyúlik a megyehatárokon. Ha ezt számba vesszük, akkor itt további 1,5-2 millió lakos egészségügyi igazgatására a törvény nem ad felhatalmazást.
A fővárossal együtt tehát a magyar lakosság nagyjából felének, akár 5 millió ember egészségügyi szakellátásának szervezése, igazgatása nincs elrendezve. Remélem, hogy csak én látok rosszul, és nem így van. De azért erre explicit válaszokat kellene adni.
Ide tartozik még a szakellátásban nélkülözhetetlen progresszív ellátás kérdése. Ez nem tiszteli a vármegyehatárokat. Vagy nincs ilyen szakellátás az adott megyében, vagy egyes ritka és veszélyes betegségtípusok ellátása országosan koncentráltan van megszervezve. Nem kevés ilyen van: onkológia, idegsebészet, mellkassebészet, szervtranszplantáció, intervenciós terápiák, súlyosabb égési sérülések ellátása, stb. Ezeket a szakmai igazgatási rendszerben tudni kell kezelni.
Nézzük, milyen körülmények között tervezi a törvény a szakellátás reformját.
Megyék
Most úgy tűnik, a megyei kórházak kerülnek a rendszer középpontjába. Megyénként egyetlen jogi személyiségű intézetbe, a megyei kórházba vonják össze a fekvő- és járóbeteg szakellátást végző intézményeket. Ettől várják a jobb minőségű, hozzáférhető ellátást és azt a szakmai transzformációt, hogy a megyei központban végzik a súlyosabb betegek ellátását, a kisebb városi-járási intézményekben pedig az ápolást (talán a rehabilitáció?) az egynapos és ambuláns ellátások folynak. A papír ezt elbírja, olyan jó is ebben hinni!
De ezt a változást végre kellene hajtani, persze, előtte megszervezni, az átalakulásokat levezényelni, követni, az egészségügyi dolgozókat informálni, megnyugtatni és további jó munkára lelkesíteni. Most csak egyetlen szempontot emelek ki: a megyék méretét és földrajzi adottságait.
Borsod-Abaúj-Zemplén megye a legnagyobb, Tolna megye a legkisebb. A többi a kettő között. Nincs két egyforma. Hogyan lesz ebből megtervezett és egységes egyenszilárdságot mutató rendszer? Egyformán hozzáférhető, a szükséges ellátásokat igazságosan „kiadagoló” rendszer. Nem lehetetlen, de sok munka, sok idő és sok-sok pénz kell hozzá.
Járások
Végre beszélünk róluk. Nekem régi tapasztalatom és véleményem, hogy ezekben a kistérségekben dől el az egészségügy és a lakosság viszonyának, kapcsolatának a sorsa. Ebben a dimenzióban lehet és kell az alapellátásokat megszervezni, a praxisokat üzemeltetni, a megfelelő orvosok kiválasztásával, menedzselésével keményen megdolgozni. Az OKFŐ Praxiskezelő szervezete megfelelő központ lehet, de hol és hogyan fog működni a perifériája?
Mit kezdünk azzal a ténnyel, hogy a legnagyobb járás Miskolc és környéke 233 281 lakossal, a legkisebb a Bólyi járás 11322 lélekkel dolgozik. A különbség hússzoros. A többi, összesen 174 járás, a kettő közé esik. Ha azonos elvek szerint akarjuk szervezni az ellátásokat, akkor a helyi szervező kapacitásoknak ehhez kell alkalmazkodni.
Nem véletlenül írtam egy korábbi jegyzetben arról, hogy a helyzetünk erősen emlékeztet a patchworkre.
Most eddig jutottam. Érdeklődve várom a szakmai szervezetek véleményét, javaslatait. Remélem, érzik a felelősségük súlyát!
Már többször leírtam: nagyon nem kedvelem a reformokat, már a kifejezést se. Számos ilyet megértem, listázhatnám a veszélyeket, a típushibákat. Jósolhatnám az ellátottak és az ellátók várható gondjait, küszködését.
Azért nem teszem, mert az elmúlt két évtized alatt volt hibás alapokra épített és rosszul kivitelezett „reform”, volt reformértékű program, amiből csak kevés valósult meg. Volt béremelés, és volt az azt elkoptató infláció. Volt joviális semmittevés és a valóság eltagadása. Most valami mást látunk. Ennek óvatosan örülhetünk és szurkolhatunk, hogy dolgozza fel a két, három vagy több évtizedes elmaradásokat.
El ne felejtsem megemlíteni, hogy az előterjesztés ígéretet tesz arra, hogy az intézmények adósságának rendezésére és a finanszírozás kérdéseire újabb jogszabály készül. Helyes! Készüljön is mielőbb, mert az egész felvázolt átalakítási folyamat ezek nélkül értelmezhetetlen.
Nemzeti gyásznap
November 4. nemzeti gyásznapunk. 66 éve ezen a hajnalon zúdult acél és tűzlavina a még reménykedő Budapestre. Miskolcon már második napja túl voltunk a város jelképének, az Avasi Kilátónak a leégésén, és a szerény kis detektoros rádiónkon próbáltuk megtudni, mi történik a külvilágban.
Nagyon hamar rájöttünk, hogy a forradalmunkat szép és gyújtó jelszavakkal tápláló nyugati világ simán magunkra hagyott. Akkor kezdtük megtanulni, hogy elsősorban magunkra számíthatunk.
Magad uram…
Ha más politikai, kulturális, gazdasági és nemzetközi közegben is, de ma is azt érezhetjük, hogy az egészségügyi és szociális rendszerünket magunknak kell rendbe tennünk. Talán, ha a nagy intézkedések befejeződnek, esetleg már közben is, mert sok minden fájni fog, megérhet a lelkünkben egy gondolat, amit a szerencsésebb országok tapasztalata vetít elénk: ez a reform legyen az utolsó.
Az ilyen nagy és bonyolult ellátórendszereket folyamatosan kell javítani, korrigálni, hozzá igazítva az állandóan változó tudományos, társadalmi, gazdasági szükségletekhez és lehetőségekhez. Nem szabad megvárni, hogy nagy beavatkozásra, azaz reformra legyen szükség…
Címlapkép: Moholy-Nagy László (1895-1946): Magyar mezők. 1919. Olaj vásznon. Albertina, Bécs.
Kövessen minket a Weborvos Facebook csatornáján is!