KÖZÖSSÉGI EGÉSZSÉGÜGY TAKARÉKLÁNGON?

Hétről hétre reménykedem.

„Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért” – azokra gondolok, és még mindig nagyon sokan vannak, akiknek természetes munkahelyük, élőhelyük, hivatásuk, a közösségi egészségügy. Akik tudják, értik, hogy jó közösségi egészségügy nélkül nincs kiegyensúlyozott társadalom. Nincs biztonságban élő nemzet.

Nemzetpolitika

Azért idézem Vörösmarty Mihály Szózatát, amelyben a nemzetünkért aggódott, hogy a közösségi egészségügy helyzetére, a döntéshozók felelősségére irányítsam a figyelmet. Mert ne tévedjünk, ma már az egészségügy nemzetpolitikai kérdés. Lesz, aki túlzónak gondolja az idézetet, de egyre több jel mutatja, hogy cselekedni kellene. Aki nem hiszi, csak nézze meg a két rettenetes háború képeit és jelentéseit. Vagy olvassa el az újra feltámadó COVID variánsok ellátásáról szóló híreket.

Igen, a még működő közösségi egészségügyre szeretném fókuszálni a figyelmet. Minden lehetséges és törvényes eszközzel. Én ebben látom a hozzám hasonló írástudók felelősségét. Az elmúlt bő fél évben gyakorlatilag minden jegyzetem e kérdés körül forog, próbálja sokoldalúan megvilágítani ezt a nehezen érthető problémahalmazt.

Nincs alternatíva

Békeidőben ez látszólag „csak” szociális kérdés. Bár akkor se csak az, legfeljebb nem vizsgálják meg alaposan. Rengeteg beteg embernek, nemcsak szegénynek, de középosztálybélinek és gazdagnak sincs lehetősége máshova menni, sem sürgős szükség, sem bonyolultabb betegségek esetén. És még nagyon sokáig nem is lesz.

Ezért is olyan riasztó hír például, hogy a Szent János Kórház négy osztályán nincs fűtés. Van takaró, olajradiátor, jó szándék, de lássuk be, hogy ez azért nem a XXI. század. Ilyen régi épületekben parancsoló kényszer a „megelőző karbantartás”, régies rövidítéssel TMK, ha a régi épületben önmagukat megvédeni vagy menekülni képtelen betegeket kell ellátni. Ez az eset, mint egy „tancélos példa” világít rá a közösségi egészségügy pénzügyi szűkösségére, amelyik napjainkban a kb. 100 milliárd forint lejárt szállítói állomány képében jelenik meg, arra mutat rá.

Egyelőre semmi jel nem utal arra, hogy valamilyen gyors és megnyugtató megoldás készülne. Lehet, hogy készül ilyen, de erről eddig egy hang nem jött ki a kulisszák közül, legalábbis, közhiteles formában nem. A héten zajlott az EGVE szervezésében a XXIX. Magyar Egészségügyi Napok rendezvénye. Biztos vagyok benne, hogy nagyon igényes szakmai programot élvezhettek a résztvevők. Az újságírók udvariasan távol tartották magukat a rendezvénytől, így azután nincs információ arról sem, hogy az ágazat kormányzati irányítói, és az egészségügyi intézmények gazdasági-műszaki vezérkara miről beszélgetett, miben egyeztek meg.

Szuperkórház

A héten egyetlen egy komoly egészségügyi stratégiai téma került terítékre: Gulyás Gergely miniszter úr az egyik lapot személyesen tájékoztatta, hogy a Dél Budai Centrumkórház beruházását menedzselő kis vállalati menedzsmentet jövő nyáron feloszlatja. Az nem kapott nagy hangsúlyt, hogy erre az időre még azért van szükség, mert le kell folytatni az elmúlt év tervezési folyamatainak kormányzati vizsgálatát, értékelését.

Egyes nem kormánypárti hangadók lelkesen helyeseltek, mindenki más hallgatott. „Még mindig nem történt egyetlen kapavágás sem a DBC beruházás területén” – szólt a botrányszagú információ. Ezen még nevetni is lehetett.

Jómagam 57-58 éve mászkálok a magyar egészségügy elvarázsolt kulisszái között, de még kapáló orvost, ápolót a kórházi udvarokon nem láttam. Talán azért sem, mert a kórházi telek úgy általában sem krumpliföld. Ha meg komolyan venném a metaforát, azt kellene írnom, hogy egy zöldmezős kórházi beruházás indulása körül hatalmas, fantasztikus munkagépek lepik el a területet, és készítik elő a mélyépítést, de kapa ott egy szál sincs.

Komolyra fordítva a szót: egy ilyen méretű sokszakmás, gyermekeknek és felnőtteknek teljes körű sürgősségi ellátást nyújtó intézmény tervezése kétszer olyan hosszú időt vesz igénybe, mint a kivitelezése. Különösen akkor, ha a többpárti politikai demokrácia szabályai szerint a beruházás több kormányzati cikluson áthúzódik, és széles körű politikai és érdekvita alakul ki körülötte.

Szakmai vitát szándékosan nem írok, mert ezek a viták a valóságos orvos-szakmai tartalmat, színvonalat és feltételrendszert gyakorlatilag nem érintik. Mert itt olyanok vitatkoznak, akik soha nem láthatnak közelről ilyen bonyolult szakmai problémahalmazt (nincsenek erre kiképezve, nem dolgoznak benne), de minden politikai és nyilvánossági joguk megvan ahhoz, hogy a témáról harsányan vitatkozzanak.

Mindeközben Bécsben

Bécsben két ilyen „monstre” egészségügyi beruházás fejlesztését és nyilvános vitáját néztem, követtem az elmúlt évtizedekben, nagy érdeklődéssel. Az első az „Allgemeines Krankenhaus” két tornyának építkezése volt a Gürtelen. Itt annyira nagy botrányok is voltak, hogy elmarasztaló bírósági ítéletek is születtek. Legalább két évtizedig tartott a fejlesztési folyamat, botrányról botrányra botladozva. Ekkor hallottam először azt a kedves önironikus dumát: Skandalrepublik Österreich –azaz osztrák botrányköztársaság (a valóságos hivatalos név: Bundesrepublik Österreich).

A második a közelmúltban befejezett új, nagy kórház volt, amely ma már a kedves „Klinikum Floridsdorf” nevet viseli, mert a tervezés és kivitelezés során a zordabb „ Krankenhaus Wien Nord” néven azonosították. Vegyük észre a jelző finomodását: a „betegek háza” helyett klinikum. De ide tartozik, hogy a „kórterem” helyett már mindenütt betegszobát mondanak, jelezve, hogy a nagy, kényelmetlen, komfort nélküli termek helyett a betegek már 1-2 ágyas szobában töltik azt a rövid időt, amennyit egyáltalán kell és szabad aktív fekvőbetegként intézményben tölteni.

Csak szeretném jelezni, hogy egyetlen „kapavágás nélkül” a tervezés – és az azt kísérő politikai vita – 11 évig, a kivitelezés kb. 5 évig tartott, de közöttük volt átfedés, mert ezt egy régi, hatalmas rendezőpályaudvar rozsdaövezetének helyére tervezték.

Lemaradás

Nos, egyelőre pénzhiányra hivatkozva mi egy ilyen lehetőséget halasztunk el. Én inkább szomorú vagyok. Sajnos, a magyar szakemberek, ha elkerülnek egy ilyen modern kórházba, ott gyorsan beilleszkednek, mert mind az orvosoknak, ápolóknak, mind a betegeknek a kor összes segítő vívmánya a rendelkezésére áll. Itthon pedig megszoktuk a nagyon gyakran elavult, „kisipari” környezetet.

A „szakma” jogosan követel költségfedező finanszírozást, jó bért, elegendő jó eszközt, az egyszer használatos kis szépségektől a hatalmas CT és MR berendezésekig, benne a hibrid műtővel, vagy a robotsebészet technológiájával. Az, hogy ezeket már korszerű épületben, biztonságos infrastruktúrával ellátva, és alapvetően a beteg ellátása köré tervezve és szervezve kellene megvalósítani – az már nálunk nem kelt különösebb izgalmat.

Egy ilyen jegyzetben talán nagyobb veszély nélkül „elvethetem a sulykot”: a magyar egészségügy legnagyobb elmaradása a korszerű, egyenszilárd, beteg és gyógyítóbarát épített környezet területén van. Ennek óránként, naponta érzékelhetjük a bizonyítékait (itt egy szinte végtelen felsorolás jöhetne az elromlott liftektől, az elavult fűtési rendszerektől a teljesíthetetlen higiénés körülményekig).

Gondoskodás

Persze, annyi más bajunk van, hogy erre most nincs se idő se energia – mondják gyakran az illetékesek. És egy ilyen centrumkórház, ha megvalósulna, állandóan emlékeztetne erre. Meg arra, hogy meg kellene újítani, de gyökeresen a magyar kórházügyet. És ez egy több évtizedes program. De ugyan ki gondolkodik annyi időre előre, amikor sokaknak a holnap is bizonytalan.

Pedig kell. Akkor is, ha én például biztosan nem érem meg a végét. De azért vannak gyermekeink, unokáink, hogy róluk is gondoskodjunk. Ezt már ma el kell kezdenünk.

 

Címlapkép: A bécsi Klinikum Floridsdorf épülete. 2006-ban kezdték tervezni, 2010-ben kezdték építeni, 2019 áprilisában nyitott meg. Fotó: C.Stadler/Bwag