FORR A VILÁG...

Mintha már egy örökkévalóság telt volna el azóta, pedig még csak tegnap múlt két hete, hogy az egyik európai ország reguláris hadserege megtámadott egy szomszéd országot.

Nem terroristák kommandója, nem zsákmányra éhes zsiványok rablóbandái, nem valamilyen ideológia mentén gyilkoló gerillák serege, hanem egy, a nagyvilág országai által elismert független állam, nemzetközi szervezetek tagja, a világ gazdasági rendszerének fontos szereplője. Évezredes gazdag történelemmel, a világ népei által tisztelt és kedvelt kultúrával, az évszázadok alatt sokat szenvedett lakossággal.

Antikrisztus

A saját bőrükön érezhették a mongolok csapásait, akárcsak mi, hősiesen küzdöttek, amikor a világhatalomra törő császár-hadvezér Napóleon próbálta leigázni az országukat, vagy amikor a XX. század első felének rettenetes Antikrisztusa próbálta őket megsemmisíteni, országukat eltörölni a Föld színéről.

Igaz, Antikrisztusból nekik is kijutott. Sztálin a saját népeinek elnyomása mellett, amibe akkor Ukrajna is beletartozott, számos kelet-európai országot zárt egy gyilkos, majd „csak” elnyomó lágerbe. Később már viccelődtünk ezen, hogy mi vagyunk a legvidámabb barakk, de a rabság az rabság.

Ezért is olyan fontos jelkép nekünk, magyaroknak, az a mozdulat, amikor 1991. június 19.-n a szovjet Déli Hadseregcsoport parancsnoka, az ukrán nemzetiségű Viktor Jegorovics Silov altábornagy, az utolsó megszálló katona jelképe, gyalog átlépi a magyar határt, majd szolgálati Volga gépkocsijával keleti irányban áthajt a Záhonyt Csappal összekötő közúti hídon. Súlyos elnyomás alól szabadultunk ki minden értelemben, és reménykedhettünk, hogy véget ért egy 46 évig tartó rossz álom.

És akkor, két hete, a járványtól elgyötört világ, tele problémával, kétellyel, fenyegető gazdasági és társadalmi veszélyekkel, azt észleli, hogy keletről újabb rettenetes hírek érkeznek. Az orosz politika jelenlegi központja megtámadja az orosz történelem szülőföldjét (a Kijevi Ruszról talán mindenki tanult vagy olvasott), az orosz ortodox egyház egyik origóját (Kijevi Lavra kolostor), és egy olyan mai testvérnemzetet, amelyikkel közös a történelmük és értik egymás szavát.

Én eddig, a XXI. században –legalább is keresztény kultúrnemzetek között – nem tudtam elképzelni olyan konfliktust, amit háborúval kellene „rendezni”. Ráadásul, a háború természetéből következik, hogy az biztosan nem lehet tartós rendezés. Az még akkor is erőszak, ha azt mondja valaki: csak „visszaütöttem”. Persze, ha hatalom, gazdaság, politikai érdek, vagy mindez együtt kerül a mérlegre, akkor az nagyon súlyos lehet. De ha a hübrisz is megjelenik, akkor szinte gyógyíthatatlan.

A magyarokhoz II.

Mivel nincs nemzetközi elmegyógyász távdiagnosztizáló szakképesítésem vagy gyakorlatom, ezzel nem próbálkoznék, ellentétben számos értelmiségi kollégámmal. Nekem ilyenkor a művészet segít, feloldani –ha lehet – a feszültségeimet. Ilyenkor dallamok, verssorok kavarognak bennem és próbálják érthetővé tenni az érthetetlent:

„Forr a világ tengere, oh magyar!

 Ádáz Erynnis lelke uralkodik.

S a föld lakóit vérbe mártott

Tőre dühös viadalra készti.”

Ugye, sokan emlékeznek erre a versre, a magyar irodalom egy korai remekművére. Berzsenyi Dániel vetette papírra Magyarokhoz II. című versét, pontosan 215 éve, amikor a hatalma tetőpontján lévő Napóleon véres háborúkkal sorra foglalta el az európai országokat.

Van a versnek egy különös utóélete is. Kodály Zoltán írta át egy sodró erejű kórusművé, éppen 60 éve, 1962 márciusában. Alig öt éve verte le az 1956-os magyar forradalmat a szovjet hadsereg. A forradalmáraink, akiket nem végeztek ki és nem menekültek el az országból, még börtönben raboskodtak. És ebben a bénult csendben harsant fel a kórus:

„Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet”

És a reményt élesztgető befejezés:

„Nem sokaság, hanem

Lélek, s szabad nép tesz csuda dolgokat.

Ez tette Rómát a föld urává,

Ez Marathont s Budavárt hiressé."

Évtizedig énekeltem különféle kórusokban ezt a dalt, és most a péntek éjszakai csendben ez kezdett újra felzendülni a fülemben, ahogy a vígaszt keresem a mai bajokra. Mert itt még nincs vége a történetnek.

Válságban

A járvány által amúgy is összezavart európai- és világgazdaság ismét súlyos és fenyegető válságjeleket mutat. Kocsisorok a benzinkutak előtt, az egekig szökő energiaárak, az elszabaduló infláció, a bizonytalan jövőjű villamosenergia, a számítástechnikához nélkülözhetetlen alapanyagok és termékek fenyegető vagy már megjelenő hiánya apokalitikus tragédiát vetítenek elénk. A fejlett világ urai, a nemzetek és nemzetközi szervezetek vezetői, a médiumok kereszttüzében próbálnak tárgyalni, megoldást keresni, de egyelőre nem találják. Érdekeik annyira széttartóak, hogy az agresszor elleni szankciók nem hozhattak eddig komoly eredményt. Katonai megoldás, azaz egy „harmadik világháború” nem jöhet szóba, hiszen a nagyhatalmak nukleáris fegyverei az egész világ megsemmisítésére alkalmasak. Ez esetben nincs győztes, mert a Föld élhetetlenné válhat.

De a gazdasági válság következményei az emberekre brutálisan veszélyesek. Azt eddig is tudtuk, hogy a harci cselekményekben rengeteg ember pusztul el. Azt is tudtuk, hogy a háborúk alatt a civil lakosság is iszonyúan szenved, járványok, éhínség gyakran több áldozatot szed, mint a harci cselekmények. De hogy egy gazdasági válság milyen pusztító lehet, azt a maga valóságában talán elfelejtette az emberiség? Vagy a képviselőik, a politikusaik ha még személyesen nem is élték át, de tanulták közgazdaságtanban, szociológiában, de még az orvostudomány egyes fejezetei is őrzik a szörnyűségek emlékeit.

Aggodalom

Aggódva figyeljük, hogy a XXI. század politikusai milyen megoldást találnak. A tét magas. Nemcsak a karrierjük, a világ sorsa is múlik rajtuk. Azt mondtuk, a COVID-járvány elmúltával más lesz a világ. Ha ehhez háború és gazdasági válság is kapcsolódik, akkor nagyon más. Van e már elegendő tapasztalatunk, motivációnk és erőnk megújulni?

Vissza kell nyúlnunk Berzsenyi optimizmusához:

„nem sokaság, hanem Lélek, s szabad nép tesz csuda dolgokat”

Enélkül a csoda nélkül elpusztul az a sok évezredes kultúra, amit az emberiség teremtett ezen a csodás szigeten, amit zöld bolygónak, azaz Földnek nevezünk.

Mintha a természet is jelezné, mekkora feszültség lehet bennünk. Március 11-én ragyogó napsütés, makulátlan kék ég volt Magyarország felett. 12-re virradó éjszaka, kinézek az ablakon, itt mínusz 7 Celsius fok hideg van. Március idusán? Múlik az éjszaka. Közeleg a rózsaujjú hajnal. („és ahogy a rózsásujjú Hajnal kél ki a ködből” – Homérosz, Odüsszeia ie. 800 körül) Mennyi szépség van ebben a két szóban, ami évezredek óta jelenti az új nap kezdetét. Meddig láthatjuk még? Gyermekeink, unokáink meddig láthatják? Meddig élhetnek? Lesz e újra béke a világon?

Sorjáznak a kérdések.

Válaszolnunk kell rájuk!

Címlapkép: Salvador Dali: Az emlékezet állandósága. 1931. 24,1x33cm. Olaj vásznon. Museum of Modern Arts. New York.