VAN MÉG KÖZÖSSÉGI EGÉSZSÉGÜGY?

Van még közösségi egészségügy? – merül fel a kérdés sokakban.

Van! – hangzik tőlem a válasz.

Szeretném nyugtatni főleg az idősebb és az egészségügyi ellátást kisebb-nagyobb gyakorisággal igénybe vevő ismerőseimet, barátaimat, de legfőképpen a kortársaimat. Megnyugtatni hosszabb távon én sem tudom őket, mert ahhoz többet kellene tudni azokról a tervekről, pénzügyi folyamatokról, amelyek megmenthetnék a közösségi egészségügyet.

Miért fontos ez?

Azért, mert ha egy szerencsés „valaki” csak az üzleti, és/vagy a közösségi médiumokból tájékozódik, akár azt is gondolhatja, hogy ez az „elavult ellátási forma” a végét járja. Végtelen, nem ritkán tartalmában jogos panaszáradat, főleg a közösségi felületeken, drámai híradások bezárt osztályról, nem működő liftekről, poloskainvázióról, csoportosan felmondó aneszteziológusokról a bulvár és ellenzéki médiumokban. Mindez szinte azt sejteti, hogy közel a világvége. Vagy legalább is az összeomlás. Ismert vizionáriusok, politikai drukkerek és ellendrukkerek azt sejtetik, hogy már semmi se működik. Vagy csak a magánegészségügy, amelyik fejlődik, gyarapodik, épül-szépül.

Eközben, korom, családom, baráti, ismerősi kapcsolatrendszerem miatt folyamatosan kommunikálok a közösségi kórházakkal, klinikákkal, legalább három országos intézettel. Közöttük több olyan intézettel, amelyik az elmúlt hetek-hónapok híradásaiban címszereplő volt, vagy akár bűnbakként szerepelt. Legutóbb az egyik ilyen „botránykórházban” jártam legközelebbi hozzátartozóim egyikével, míg a másikat a magánegészségügyben segítettem navigálni és elérni egy, már többnyire csak ott létező ellátási formát.

Friss élmény

Egy nagyon friss, személyes élmény, az elmúlt napokból. Úgy hozta a sorsom, most már tudom, hogy ezúttal a jó sorsom, hogy hosszú ideje jelentkező, kisebb-nagyobb tüneteim és panaszaim után már nem lehetett tovább halogatni a kivizsgálásomat, mert már „kezdtek harapdálni a depresszió fekete kutyái” (remélem, mindenki rájött, hogy nem én váltam hirtelen alanyi költővé, hanem az idősödő Winston Churchillt idézem).

„Hol nagy a szükség, közel a segítség”, jóval több, mint 40 éve tanultam még ezt a szép mondást Paula nővértől, aki apácarendjük szétzavarása után is megtartotta fogadalmát, és dolgozott tovább velünk civilben is a betegekért, az egészségügyért.

Ne sokat kerülgessem a forró kását, egy rég nem látott, szívbéli barátom, aki három mondatomból felismerte a problémámat, kézen és fülön fogott (ez így pontos, mert vonakodtam, halogatni próbáltam) és szelíd erőszakkal betolt egy állami intézet kivizsgálási rendszerbe. (Alapját tekintve nem protekció volt, jogszabály írja elő a kivizsgálás rövid határidejét) Működött. Szervezetten, betegbarát módon, odafigyelve a szorongó idős orvosra, professzionálisan. Reveláció volt közelről látni. És azt is láttam, hogy minden beteggel ugyanúgy bántak. Mert nincs kétféle megközelítés, teljesíteni kell a protokollt. Két további klinikai vizsgálat is volt, ugyanez a professzionalizmus és betegbarát kommunikáció. Kezdtem megnyugodni.

Az eredményről csak annyit: ha „az ördög egyéb bűneimért el nem visz”, akkor még maradok.

Létezik és működik

De miért ez a hosszú felvezetés? Mert az általános hangzavarban, világvége hangulatot sugalló írások, bombasztikus katasztrófa tudósítások közepette szeretném széles körű személyes tapasztalatgyűjtő és elemző munkám eredményét ország-világgá kiáltani: a közösségi egészségügy létezik és működik!

Rögtön teszem hozzá: rengeteg gonddal, pénzügyi hiánnyal, nem ritkán elavuló környezetben, igazságtalanságokkal vádolva, de működik. „Rendesen” túlterhelt szakemberekkel, de működik. Helyi szinten küszködve folyik a sürgősségi ellátás, az életmentés, több mint száz intenzív osztályon, több mint ötven jelentősebb baleseti ellátó helyen, kórházanként, mérettől függően egy vagy két tucat klinikai osztály, nem ritkán szakemberhiánnyal is nehezítve, gyakran fáradt, kizsigerelt dolgozókkal, de mégis végzi a feladatát. Hogy meddig, milyen szakmai hatékonysággal és minőséggel, arra most nem tudok választ adni, legfeljebb az aggodalmaimat tudom kivetíteni.

Az értelmiség felelőssége

Van vesztenivalónk, azt hiszem még mindig, meglepő bőséggel. Ezért szeretném kérni a szerkesztőket, újságírókat, bloggereket, a képernyőkön megjelenő „beszélő fejeket” és megmondó embereket, hogy apokaliptikus jóslataik és profetikus üzeneteik mellett vegyék észre ezt a rengeteg közintézményt. Legalább 25 ezer orvost, több mint százezer ápolót, asszisztenst, technikust, 8500 mentőst, akik még mindig dolgoznak, néha a szó szoros értelmében küzdenek az „egyszerű” emberekért, a „nem fizetős” betegek százezreiért.

Egyáltalán nem a tisztességes és szakszerű kritika, a bajok listázása ellen beszélek. Azokra szükség van. Le merem írni: nagyon nagy szükség. De azt is tudom, hogy „az nem hír, ha a kutya megharapta a postást”. „Az már hír, ha a postás harapta meg a kutyát.” Magyarán: folyik a verseny az olvasók kegyeiért, és valamiért a bombasztikus hírek jobban felkeltik az érdeklődést, mint a kiegyensúlyozott, a valóságot igazságosan tükrözni próbáló beszámolók.

Méltatlan, ha ezzel a lakosság, a betegek szorongását növeljük. Az pedig egyenesen nem tisztességes, hogy ebben a keservesen nehéz helyzetben a helytállókat figyelmen kívül hagyjuk, pláne, ha az áldozathibáztatás klasszikus módszereivel „savazzuk” őket.

Az „értelmiség felelőssége” valóban az, hogy küzdeni kell a közjóért, mert a hallgatás az több mint bűn, az hiba. De ne tetézzük azzal, hogy a valóban helytállókat, a közösségért, a bajban lévő emberekért dolgozó, küzdő orvosok, egészségügyi dolgozók erőfeszítését figyelmen kívül hagyjuk. Már csak azért se, mert ha elérkezik „a jobb világ” akkor is az ő erejükre, tisztességükre, helytállásukra kell majd alapozni a folytatást.