MAGYAR KÓRHÁZ 2.

Invokáció: Segíts meg Uram, hogy a Kedves Olvasóim ne csak megértsék, de el is higgyék, hogy senkit sem akarok megbántani! Ez máskor is így van, de most nagyon kényes területre lépek. A kórházak helyének kiválasztásáról, fenntartásáról vagy változtatásáról, a betegek hozzáféréséről, a lakosság, a hozzátartozók elvárásairól próbálok írni. Ezen túl az infrastruktúra súlyos kérdéseiről a közlekedéstől az energiaszükségletig. És e szétágazó dolgok szükségszerű összefüggéseiről. És hát mikor máskor, mint egy gazdasági válság alatt (elején? közepén?), egy kialakuló energiaválság előestéjén, amikor az aktív dolgozók egyik fele megfizethető energiacsomagot keresgél a családjának, a másik fele pedig alkalmazkodni próbál a rapid adózási változásokhoz.

Hol legyenek a kórházak?

Erre a kérdésre a „kincstári” válasz már a középkorban kialakult: ott ahol a betegek nincsenek túlságosan „szem előtt”, mert az egészségesek társadalma nem szívesen nézegeti a nyomorúságot. Tehát a települések szélén, vagy a szintén gyakran a nem városközpontban épült kolostorok vastag falai mögött. Hozzájárult ehhez az elhelyezési helyszínhez a járványok miatti jogos félelem, hiszen már a fertőző kórokozók és hatásmechanizmusuk megismerése előtt évszázadokkal ismerték a karantén fogalmát. Így épült a legrégebbi magyar kórház, a Szent Rókus jóval kijjebb, mint ameddig építése idején Pest városa kiterjedt.

A korszerű kórházak kialakulásának korai időszakában, nálunk kb. 1880-1914 között már az izoláció mellett szerepet játszott az építéshez nélkülözhetetlen jelentős méretű telek szükségessége, de egyidejűleg a minimális infrastruktúra, a tiszta egészséges folyóvíz (immár vízvezeték) és a csatornázás szükségletei. Tehát a legtöbb kórház továbbra is az akkori városok peremén épült. Idősebbek még emlékezhetnek egy nagy sikerű (csehszlovák!) TV film sorozatra: „Kórház a város szélén”. Ezek az évtizedek nálunk a kissé megkésett ipari forradalommal és a városiasodás felerősödésével jellemezhetők, és így a korábban gondosan a városok peremére épített kórházakat a város fejlődése „körülfolyta”, és nem ritkán, 50-80 év múlva a kórházak a városok közepén „találták magukat”, ezzel újabb problémák forrásává váltak.

Kifejezetten érdekes például a Szent János Kórház története, amelyik 1848 táján a mai Széna téren kezdődött, és éppen a környékének robbanásszerű fejlődése miatt kellett tovább vándorolnia a mai Kútvölgyi lejtőre. A népi emlékezet egy darabig használta a „Régi Szent János Kórház” és az „Új Szent János Kórház” megkülönböztetést, de mivel a II világháborúban a régi épületei megsemmisültek, a megkülönböztetés elveszítette az értelmét, és kikopott a köznyelvből.

Ha valakit komolyan érdekel ez a kérdés, ajánlom Schrammel Zoltán építész doktori disszertációját. Sokat tanultam belőle, és ezzel még el se mondtam minden értékét.

Van e különbség kórház és kórház között?

A politikai- és közbeszédben erről a szereplők még mindig gyakran megfeledkeznek. Pedig az orvostudomány, a diagnosztikus és gyógyító technológia viharos fejlődése az elmúlt évtizedekben alaposan átrendezte a gyógyító intézmények feladatait, és szerepvállalását. Gyakran beszélnek úgy a „kórháztól”, mintha az egy egynemű, általános fogalom lenne. Pedig már régen ismert, hogy többféle szakmai szempontból lehet és kell is osztályozni, csoportokba rendezni azokat.

Szempontként jelentkezik a betegségek súlyossága mellett az intézmény hozzáférhetősége, azaz a lakosság jelentős csoportjainak legyen könnyen elérhető, megközelíthető (közlekedés lehetőségei).

Ugyancsak szempont, hogy népegészségügyi, betegség gyakorisági adatoknak is feleljen meg, mert a ritkább, nagyobb tudást és technikai felszereltséget igénylő ellátó kapacitásokat csak olyan helyre lehet és szabad telepíteni, ahol egy nagyobb lélekszámú populáció számára hozzáférhető, és arra képes is.

Mivel a gyógyító ellátás területén az elmúlt 50-60 évben egyre gyorsuló tempójú, a tudományos és technológiai fejlődéssel párhuzamosan haladó költségnövekedés zajlik (néha egészségügyi költségrobbanásról is lehet beszélni), egyre markánsabban megjelenik a kórházak életében a fenntartás és a működés költségeinek kemény szempontrendszere, sőt le merem írni, mert ez az egész fejlett világra igaz. Sajnos az egyes országok gazdasági erejétől függően meglehetősen nagy eltéréseket mutatva.

A magyar rendszer alapvonalai

Ezekből már egy nagyon bonyolult rendszer áll össze, amelyik a helyi, lakosság közeli, alapvető ellátásokat nyújtó kórháztól a sokszakmás, magasan műszerezett, nagyobb kapacitású megyei kórházig, majd az egyetemi klinikai központig terjed. De itt még nincs vége, mert a korábbi kormányok egyes népegészségügyi szempontból kiemelkedő szakterületek művelésére, kutatására szervezésére úgynevezett országos intézeteket hoztak létre. Ezek hatalmas szellemi, technikai és fizikai kapacitással rendelkező szakkórházak, amelyek lehetnek önállóak, mint az Országos Onkológiai, Kardiológiai, Traumatológiai, Rehabilitációs, Reumatológiai, Pulmonológiai, Idegsebészeti intézetek, lehetnek országos funkciót ellátó állami kórházak, mint a fertőző betegségek területén a Szent László, vagy a Semmelweis Egyetem keretében működő városmajori kardio-vaszkuláris klinika. (A gyakran változó elnevezéseket itt nem követtem - bocsánat érte.) Hogy tovább bonyolítsam, a rendszert kiegészítik még rehabilitációs és elmegyógyászati ellátást nyújtó szakkórházak.

Kicsit csipkelődve: helyettes államtitkár legyen a talpán, aki ebben a rendszerben eligazodik. A mindenkori minisztert vagy államtitkárt nem említem, mert ők politikai szereplők, a részletek a munkatársaikra tartoznak.

Van itt egy fontos új fejlemény, megjelent egy új kórház tervezési-szervezési –üzemeltetési fogalom: a centrumkórház. Egy ideje már az egészségügyi szervezők körében érzékelhetővé vált a hiánya, különösen azóta, amióta kialakult és elkülönült az interdiszciplináris sürgősségi ellátás hálózata. Láthatóvá vált, hogy a legsúlyosabb, vagy a legbonyolultabb betegek végleges (mondhatnám nagyképűbben: teljes körű, primer definitív ellátására) szinte egyik ilyen intézmény sem képes. Így azután új értelmet nyert fiatal traumatológus korom egyik vicce: a sok, vagy számos másodlagos transzport miatt feltehető a kérdés, Magyarország kórházi ágyainak hány % -a található a mentőautókban?

Komolyra fordítva: az elmúlt években a Dél Budai Centrumkórház tervezése során vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy több mint 1 millió fő az a populációs nagyságrend, amely számára minden fontos orvosi szakterület, minden korszerű diagnosztikus és terápiás eljárását orvosszakmai szempontból hatékonyan és gazdaságilag hatásosan lehet és kell rendelkezésre bocsátani.

Hány és milyen típusú kórházra van szükség Magyarországon?

Erre a kérdésre több megközelítést integrálva lehet válaszolni, ráadásul meg kell próbálni minden fontosabb szempontot 5-10 évre előre prognosztizálni. Demográfia, morbiditási viszonyok alakulása, az orvostudomány és a technológia fejlődése, a lakosság valóságos problémáinak elemzése, például a sürgős szükségletek, az életmentés, a gyorsan progrediáló betegségek, másfelől az idősödés kérdései, az ápolási szükségletek megoldása (nem csak kórházban és intézetben), alkohol és drogproblémák intézeti vetületei, fertőző betegségek váratlan feltűnése. De ide tartozik a fekvőbeteg ellátásból a rövid ápolási idejű vagy ambuláns ellátások felé történő elmozdulás vizsgálata, valamint az alapellátó rendszerekkel való együttműködés kérdései.

Belátható, hogy sok szempont, a hozzá tartozó gazdasági környezettel és szükségletekkel, és amit egyébként igyekszem kerülni, de ettől még létezik, a nagypolitika érdekeivel. Jelesül, erősen eltér a mindenkori kormányzó pártok és az aktuális ellenzék narratívája. Nevetni csak akkor lehetne, amikor a választók akaratából éppen helyet cserélnek, de akkor meg éppen nem mer senki.

De ne kerüljem ki a kérdésre adandó választ: erősen szakmai szükséglet alapon meg kellene számolni, és prognosztizáltan meg kellene tervezni, ha úgy tetszik újratervezni a magyar kórházi rendszert. Barátaim lassan több mint 40 éve kinevetik ezt a jámbor óhajomat. De akkor se adom fel.

Személyes történetek

60-65 éve, „szülőfalumban Miskolcon” még számos önálló kórház volt. A régi klasszikus városi kórház a piros klinker téglás pavilonokkal, az önálló Diósgyőr-Vasgyári kórház a hatalmas iparnegyed és dolgozói kiszolgálására, egy Honvédkórház, egy önálló Tüdőkórház, valamint akkor éledezett a szovjet (korábban magyar) katonai laktanyából átalakított megyei kórház, és volt egy önálló gyermekkórház is. Mára már minden a megyei kórház része lett. Mivel hajlamos voltam a felső légúti fertőzésekre, amelyeket az akkortájt újdonság Penicillin „elfújt” ugyan, de azért az adenoidok (akkor orrmandulának hívták) csak megnövekedtek, úgy döntött a család és a háziorvos, hogy azokat ki kell belőlem „szerelni”, mert zavarják a légzést.

Még emlékszem a szorongásra, amit a rideg épület, a szigorú fegyelem keltett bennem, de már ott is ültem lekötött kezekkel egy operáló székben és egy izmos műtős már szorította stabilizálta a fejemet. A lábamat nem kötötték le, ebből lett a baj. A mogorvaságig szigorú doktorbácsi nem sokat foglalkozott sem a tájékoztatásommal, sem a megnyugtatásommal (VII.-es kiskamasz voltam, eléggé megtermett, sportos). Valami rettenetesen keserű folyadékkal érzésteleníteni próbált, amiből bőven csorgott a számba, garatomba. Majd kesztyűt húzott, valami gézfélével jól kitömte a számat és egy vagy több furcsa, hosszú nyelű, a végén négyzet alakú, a belső kerületén éles szerszámmal elkezdte sarabolni az adenoidjaimat. Akkor már nemcsak fulladoztam, de egyre jobban fájt is. Ma is szégyellem kicsit, de mivel csak a lábam volt szabad, sípcsonton rúgtam a doktor urat. Hatásos lehetett, mert visszakézből akkora pofot adott, hogy szüleim napokig találgatták, mitől dagadtabb kb. másfélszer a bal arcfelem, mint a jobb. Én dacosan hallgattam, „mint a csuka”, de a kezelőorvosom becsületére legyen mondva, ő se panaszolt be, elintézte a sérelmét egy hatalmas taslival.

Közel 20 év telt el, amikor a kicsi fiam hasonló tüneteket produkált, azzal a különbséggel, hogy a torok gyulladását középfülgyulladás is követte. Több mint tucatszor rohantunk Selymes Zoltán főorvos úrhoz, aki a dobhártya óvatos megszúrásával leengedte a nyomást okozó „valamit”, de olyan barátságba keveredett az én 3 éves kis harcosommal, hogy öröm volt nézni. Persze, hozzátartozott a mutatványhoz, hogy Judit néni, a tündéri gyermekgyógyász, finoman adagolt rövid hatású szerrel arra a pár másodpercre elbódította a csöppséget. Soha semmilyen rossz élménye nem lett. De itt is dönteni kellett: szükség van adenotómiára.

Reggel bevittem a fiamat a kórházunk gyermek részlegére, ahol fantasztikusan kedves, vidám nővérek átvették, azonnal mindenféle játékkal elvarázsolták. Én ügyeletes voltam, a megszokottnál is keményebb baleseti ügyeletben, felnézni is alig volt időm, de a kollégák figyelmesen informáltak, nincs baj. Hajnal felé végre elcsendesedett az ambulancia, és elindulhattam megnézni a gyerkőcöt. A felkelő nap fényében még a régi „Koltói” kopottas falai is aranyfényben ragyogtak. Betegszoba, szanaszét alvó gyermekek. Az én fiacskám egy embermagasságú berácsozott Bukovanszky ágyban üldögélt, egy fehér zománcozott „kórházi” bilin, és egy kőkemény kiflivéget rágcsált. Csillogó szemekkel, kis lázrózsákkal az arcán, apa apa kiáltással fogadott. (Csak a rend kedvéért: ilyen típusú műtét után egy darabig nem szabad erőlködni és kemény ételt rágcsálni se, hogy a műtéti seb apró erei elzáródva, végleg meg tudjanak gyógyulni) Szerencsére nem lett baj, délután már vihettem is haza.

A két ellátás technikája, módja, „betegbarátsága” között valójában nem 20 év, hanem fényévnyi, egy korszaknyi távolság volt.

Jelen állapotok

Fél éve háború a közelben, és egyre súlyosabb gazdasági – politikai következmények jelentkeznek. Már ma sem rózsás számos kórház gazdasági helyzete, de az energia drágulása biztosan további forráshiányt fog okozni. „Pénz az ablakban”, az Európai Unió komoly Magyarországnak normális körülmények között járó forrásokat tart vissza. Az okokat a politikai sajtó bőséggel elemzi, én csak az „eredményt” regisztrálom, sok forrás hiányzik béremelésre, a korszerű működés költségeire, és veszélybe kerülnek olyan komoly egészségügyi beruházások, amelyek a mai színvonal fenntartásához, de különösen a következő évtized strukturális korszerűsítéséhez, mondhatni reformjához szükségesek lennének. A feltételes mód azt jelzi, hogy még van valamennyi reménység.

Ebbe a feszült „csendbe” szólnak bele karcos hangok. Az egyik szerint be kellene zárni kórházakat, hogy a többieknek több pénz jusson. Erre a „javaslatra” szakszerű kritikával szólal meg Dózsa Csaba egészségügyi közgazdász docens, a META egyik kiemelkedő személyisége. Egy politikai lapban adott interjúban vezeti le az elmúlt évek kórházi kapacitás csökkentéseit, és csak egyet tudok érteni a vezető gondolatával: nincs hova hátrálni!

A másik megszólalás egy TV csatornán, szembeállítja a János Kórházban folyó és tervezett fejlesztést a Dél Budai Centrumkórház tervezésével. Egyszerűen figyelmen kívül hagy alapvető tényeket, amelyeket a kormány eddig helyesen mérlegelt. A János kórház fejlesztésére azért ad és tervez forrásokat, mert a kórház sok szempontból drámai elavulása miatt még a közép budai térség ellátása is veszélybe kerülhet. Ennek kivédését szolgálja a Kútvölgyi kórházi tömb gyors felújítása, valamint a XII. kerület súlyosan hiányzó járóbeteg szakellátó rendelőintézetének a kialakítása.

De a történetnek itt nincs vége. A Főváros budai oldalának egészségügyi kapacitásai a lakosságszámhoz és az ellátási feladatokhoz képest is aránytalanul gyengék. A János Kórházzal együtt is. Dél Buda és a körülötte nagy tempóban kialakult agglomeráció ma súlyosan ellátatlan, illetve kénytelen nagy számban a pesti oldal kórházi szolgáltatásait igénybe venni. Ez így egyszerűnek tűnik, valójában rengeteg bajjal, közlekedést terheléssel, és az ellátás késlekedésének egyre súlyosabb veszélyeivel jár.

A Szent Imre Kórház történelmileg úgy alakult, hogy a telephelyét már körülnőtte a város, szakmai összetétele hiányos, a több részletben felhúzott pavilon rendszere a XXI. század követelményei szerint már nem bővíthetőek. Ezt számos elemzés, vizsgálat bizonyítja. Ráadásul a város délfelé terjeszkedett, hatalmas lakótelepek, kiterjedt kertvárosok alakultak ki, és az ellátást igénylő emberek száma jócskán meghaladja a milliós határértéket.

Csak remélni lehet, hogy az új államtitkár, aki maga is vezette a János kórházat, de ismeri a valóságos viszonyokat, elég bölcs lesz, és nem hagyja, hogy ez a két tervezett centrumkórház egymás rovására fejlődjön. Mert a maga helyén, szakmai összetételében és a méretgazdaságosságot is figyelembe véve, a következő évtizedekben mindkettőre szükség lesz. Az a jelszó, hogy a Szent János Kórház „mindent visz” egyszerűen igazságtalan, rossz és szakszerűtlen.

Mi lehet így a jövőkép a magyar kórházak számára?

Centrumkórházak köré rendezett progresszív kórházi/szakellátási struktúra. Folyamatosan mérve és igazítva a lakosság szükségleteihez, mind a felnőtt, mind a gyermek ellátás területén. Biztonságosan ellátva mind a sürgősségi, mind a programozható diagnosztikus és gyógyító feladatokat. Szoros kapcsolatban és munkamegosztásban a területen működő szakellátó és egyéb intézményekkel és az alapellátó struktúrákkal.

Szakembereket képezve minden orvosi, paramedikális és ápoló területen. Következetesen érvényesítve a betegek érdekeit, amit úgy is ki lehet fejezni, hogy minden arra rászoruló beteg ember kezét megfogva, a lehető legkevesebb félelemmel és szorongással, az emberi méltóságot tisztelve és megőrizve végig vezetik egy modern és hatásos egészségügy rendszerén.

Tudom, hogy ma ez sok szempontból álom, de megvalósítható, és bizonyos szakmákban ilyen álmokért is érdemes élni és dolgozni.

Fotó: Régi Szent János Kórház Budán, a Margit körút és a Hattyú utca sarkán állt, Budapest ostromakor megsemmisült. A kép az 1890-es évek első felében készült (Fotó: FSZEK Budapest-képarchívum)