VAN MÉG DOLGUNK ELÉG

Kedves Olvasóim!

A három hét szabadságból végül négy lett. Hiába, a jót könnyű megszokni. Békés alvások a hétvégén, sokkal kevesebb idő eltöltése a neten, néhány jó könyv, filmek, sokkal több zene. Örömnapok az unokával (egyetemi polgár lett!), a családdal, csendes hűsölés az év vagy évtized legforróbb napjain – egyszóval igazán jól eltelt ez a pár szabad nap.

Persze, „a történelem utánam csaholt”, a háború hírei elől nem lehet elbújni, a politikai háborúskodások se okoznak túl sok örömet. Megúsztam, hogy kapásból kelljen kommentáljam a KATA-történetet, a rezsicsökkentés hirtelen átszabását, az üzemanyagok és egyéb életfontos cikkek áremelkedését, mennyiségi korlátozásait, és a „nem milliárdos” családok, nyugdíjasok, egyszerű emberek támogatásának vitathatatlan szükségességét kísérő buktatókat.

Közjáték szabadság idején

Köszönöm a sok kedves támogató üzenetet, hogy pihenjek csak, de majd igyekezzek vissza, mert a szombat reggeli kávé mellé nemcsak kifli és croissant jár, hanem olvasmány is. Köszönöm kollégáim erőfeszítését, hogy az egy év előtti cikkeimből kis összeállítást készítettek, hogy néhány kedves olvasóm „függőségét” csökkentsék.

„Beúszik” egy régi emlék. Amikor Veszprémben elkezdtem „traumatológuskodni”, időnként felvettünk olyan idősebb férfiakat, akik életüket a Balaton-felvidék varázslatosan szép szőlőhegyein töltötték, és kicsit több bort ittak, mint vizet.

A műtét vagy az akkor szokásos extenziós kezelés második-harmadik napján elkezdtek furcsán viselkedni. Hívtuk a tekintélyes, idősebb neurológus és pszichiáter konzíliáriusunkat (akkor még számos kolléga mindkét szakterületet művelte), aki a főorvosunkkal egyetértésben engedélyezte, hogy a család a megszokott borából hozzon be a kórházba, amit a nővérek szigorúan kimérve adtak oda a betegnek. És valóban, a kezdődő megvonási jelek, vagy súlyosabb esetben a kezdődő delírium tremens tünetei néha elmúltak.

Később persze a teljes alkoholtilalom „lecsapott” az egészségügyre, és jött a nagy dózisú Andaxin, majd egyéb „major trankvillánsok”, de mi még évekig emlegettük, hogy egyes esetekben emberségesebb volt a baleset előtti életmód támogatása, mint a marokszámra beadott tabletták. Szabadságom alatt kollégáim az Andaxin (politika) helyett az „óbort” választották, nem is maradt el teljesen az olvasóink tetszése.

Keserves valóság dörömböl ajtóinkon

Nehéz évünk van, és a hátralévő hónapok se ígérnek sok jót. Ugyan az aszály már tavaly elkezdődött, de reménykedtünk, hogy az őszi-téli esők, és a hó majd korrigálnak. Nem így történt.

Az elmúlt hetek sivatagi forrósága befejezte a rombolást, a mezőgazdaságunk súlyos károkat szenvedett. Tavaink, és egyes folyóink vízszintje kritikus szinten van. Biztosan újra kell gondolnunk a vízszabályozás elveit és gyakorlatát, hiszen Magyarországon még csapadékhiány esetén is sok víz folyik keresztül, de ebből nem képezünk elég tartalékot. Karsztvizünk is lenne, annak ésszerű felhasználására költeni kellene, de mindenképpen gondolkodni, tervezni.

Nem nosztalgia, de tény, hogy évtizedeken keresztül magyar szakemberek segítették megtervezni és kivitelezni számos olyan közel-keleti és afrikai ország öntözéses növénytermesztését, amelyek már korábban is hasonló bajokkal küzdöttek. Tudás, hagyomány tehát van, csak támogatni, ösztönözni kellene.

Üzemanyag- és energiahiány kezd fellépni, amilyenre a legöregebb magyarok se emlékeznek. Itt azért elég egyértelmű a közelünkben dúló „furcsa háború” hatása, amely, amint Clausewitztől tudjuk, a politika folytatása más eszközökkel. Infláció is volt már korábban is. Semmi sem igazolja jobban, mint a nyugdíjak és bérek viszonylag gyakoribb emelése, bár ezeken a területeken még sokat kellene dolgozni a társadalmi igazságosság arányos érvényesüléséért.

A forróság ellenére is borzongató végiggondolni, ha ezek most összeadódnak, az milyen rombolást fog okozni a lakosság többségének mindennapi életében, a nehezen védekező családok és a kiszolgáltatott idősek és a betegek körében.

Gazdasági, finanszírozási válság van kibontakozóban. Ilyenkor minden szem a kormányokra szegeződik. Az 1929-33 közötti gazdasági világválság bizonyította először, hogy ezeket a szabadpiac és a magántőke nem tudja megoldani, mert menekül a veszteségek elől.

„Gyere kormány, gyertek bürokraták” és segítsetek. Az első, a leglátványosabb Franklin Delano Roosevelt „New Deal”-je volt, amely elkezdte menteni az embereket, a munkahelyeket, jelentős mértékben újraszervezni az országot. Azóta ő az etalon, és 90 év után is őt és adminisztrációját tekintik az USA elkövetkező évtizedei hatalmas fejlődésének megalapozójának.

Nem kérdés, hogy a gazdasági válság kezelésének első lépéseként meg kell szüntetni a pazarlást és életben kell tartani az embereket. De rögtön utána el kell kezdeni az újjáépítést, mind a munka világában, mind az emberi lelkek világában, mert a remény, a jövőbe vetett bizakodás nélkül nincs újrakezdés.

Megelőzés?

A válságokat vagy azok egy részét meg lehetne előzni előrelátó, tervezett szakpolitikákkal, értelmes takarékoskodás és még értelmesebb beruházások, fejlesztések programjával. Hogy ez miért nem sikerül? Mert a rövid tartamú, ciklikus politikai demokrácia eddig alkalmatlan volt olyan reformokkal, korszerűsítésekkel megakadályozni a romló tendenciákat, amelyek rövid távon nehezítik a választók tömegeinek életét, és befolyásolják a hatalom megszerzésének és megtartásának lehetőségeit.

Különös paradoxon, hogy kialakult válság esetén a lakosság többsége támogatja, elviseli a korlátozó intézkedéseket, hősnek tartja az olyan válság ellen hadakozó politikusokat, akiket szinte biztosan nem támogatott volna, ha reformok útján, akár sokkal kevesebb fájdalommal és veszteséggel előzhették volna meg a válságok elmélyülését.

Várakozások és bajok az egészségügyben

Tavasztól új (megújított) kormány, új minisztérium, másik miniszterrel, új államtitkár. Más kommunikáció, szakmabarát fellépés a MOK, a MESZK és a Kórházszövetség rendezvényein. Új jelszó: „mindent veletek, semmit nélkületek”.

Na jó, ez utóbbi picit túlzás a részemről, de a járvány és a sok egyéb megoldatlan problémával elgyötört egészségügyben olyan jó volt így érteni a barátságos szavakat. Közben az idő könyörtelenül halad előre. Intézkedések még nem látszanak. Talán a háttérben folyik a tervezés, de a MOK országos titkára szerint ők még nem lettek bekapcsolva a folyamatokba. Mit tehetnek, írják leveleiket, készítik a problémalistákat, adják a vészjeleket.

Még nem merte senki országos méretben megszámolni, de a KATA-szabályozás vélhetően nagyon sok orvost és ápolót érint. Azt tudtuk, hogy ez az eszköz lehetővé teszi, hogy sokan, a saját szabad idejük rovására túlmunkával járuljanak hozzá az intézmények és szolgálatok fenntartásához, de ennek mértéke csak hetek múlva fog kiderülni. És a hatása, azaz a dolgozók reakciója. Nem vagyok nyugodt, és remélem a felelősök se azok. A válságjelek szaporodnak.

Lassan szégyellem leírni, hogy nő az intézmények lejárt szállítói tartozása. Ez a gyakorlatilag teljes körben állami tulajdonú ellátórendszerben olyan vészjelzés, ami riasztó. Ha a járvány lobban fel, akkor megint kapkodni kell, hogy legyen minden, ami szükséges. És egy másik veszély: az intézmények szervezési bajai miatt a kis kórházak bezárását követelő „radikális” orvos megmondóemberek, találkozhatnak az elegendő források nélkül küszködő irányítókkal, és akkor azt gondolhatják, hogy ez a könnyebb ellenállás iránya.

Pedig biztosan nem az, legalábbis rövid távon nem. Ha rám hallgatnak: a bezárt, szünetelő osztályokat, klinikákat szervezési intézkedésekkel kell talpra állítani. A szakdolgozók létszámát kell radikálisan növelni. Ehhez pénz kell. Kiképzett szakember bőven van, csak éppen a reálszférában helyezkedtek el valamivel jobb bérért és a szervezettebb munkáért. Mivel ott most megszorítások jönnek, tisztességes bérekkel szakdolgozók ezreit lehetne visszahozni az egészségügybe.

Sokszor írtam, hogy a területen jelen lévő, decentralizált egészségügyi igazgatás és szervezés nélkül soha nem lesz kiszámítható, kiegyensúlyozott ellátás, valaki vagy valami mindig hiányozni fog valahonnan. Tárgyalni, koordinálni és közvetíteni kellene mindenütt, ahol orvos- vagy szakdolgozóhiány miatt leáll valamilyen szakellátás. Elsősorban a magasabb létszámmal dolgozó klinikák és nagyobb megyei kórházak képesek ilyenkor segíteni, de ezt a szakmai kultúrát vissza kellene építeni, mert a COVID miatti vezénylések hatásait még senki sem elemezte ki – és osztotta meg a közvéleménnyel.

Egyre világosabban látszik, hogy az egészségügyi rendszerünk kulcskérdésévé vált a modern, nagy kapacitású, gyakorlatilag minden szakterületen működő kórházak fejlesztése. Számomra meglepő módon, egyebek mellett ez a szükséges centrealizáció került a középpontba Svéd Tamás MOK országos titkár legutóbbi írásában, amit érdemes elolvasni.

Kitörési pont: centrumkórház

Ez az intézmény, amire a kórházi ellátások legmagasabb színvonalú, legszélesebb körű ellátását lehet felelősséggel ráterhelni. Ennek komoly feltételei vannak, mind a szakmai összetétel, az épített környezet, a folyamatosan korszerűsített diagnosztikus és gyógyító technológiák, de mindenekelőtt az elegendő és jelentős számú magasan képzett orvos, diplomás asszisztencia és elegendő számú ápolók, műszaki és kisegítő személyzet jelenléte. Ezek hatalmas orvos-szakmai ellátó, jelentős számú szakorvost képző és tréningező központok, ahol a gyógyítás mellett a szakmák fejlődésének követése, bevezetése is a figyelem középpontjában áll.

A széles szakmai spektrum és a jelentős ellátó kapacitás miatt ezek a súlyos betegek sürgősségi ellátásának központjai, ahol minden orvosi tudás, ellátási képesség a betegek szolgálatában áll. Mindezt olyan professzionális menedzsment irányítja és veszi körül, ami lehetővé teszi a rossz kompromisszumokat, a betegek szükségtelen utaztatását- szállítását, és fölösleges várakozást mellőző betegellátást. A kormány a Dél-budai Centrumkórház megtervezésével kijelölte a mintaprojektet, ahol számos hazai és külföldi szakember részvételével évek óta folyik a tervező-előkészítő munka.

A magyar kórházügy valóságos strukturális átalakítását akkor lehet elvégezni, ha a centrumkórházak hálózata biztonságossá teszi a közellátást. Addig védeni kell minden ellátó kapacitást, mert a mai töredezett állapotában is betegek tízezreinek nyújt egyelőre mással nem pótolható ellátást. Írtam már erről, a „kétszer mérj, míg egyszer vágsz” témát feszegető jegyzetemben.

Szabadságom alatt terveztem is: egy hét múlva megpróbálom a centrumkórházak kérdéseit alaposabban körüljárni, hátha ezzel szolgálni tudom azt a folyamatot, amelyik kivezet a magyar kórházügy viharokkal és feszültségekkel teli állapotából.

Kedves Olvasóim!

Lehet, hogy soha többé nem fogtok elengedni szabadságra?

Hiszen, ha visszajövök, szórakoztató történeteket kellene írjak, kicsit könnyítve a mindennapok terhein, szorongásain. Ehelyett problémák tömegén próbálom átrágni magamat, és eközben Dante poklába kalauzolom barátaimat és jó ismerőseimet.

Sok szempontból hasonló helyzetben vagyunk, mint Churchill volt az „angliai csata” kezdetén. Nem tudott mást ígérni, csak „vért, verejtéket és könnyeket”. De az általa felvillantott illúzió végén angolhon fennmaradása volt a szenvedés jutalma.

Én „kicsiben” a magyar egészségügy fennmaradásában és egy korszerű, hatékony ellátórendszer kialakulásában reménykedem, ahol a közösségi ellátórendszer mindenki számára biztonságot nyújt, és ezzel együttműködik egy kiváló magán rendszer, hiszen erre is van kereslet. A többi út járhatatlan.

 

Címlapkép: Rippl-Rónai József (1861-1927): Balatoni vidék. 1906. Olaj kartonon. 47x64 cm. Forrás: Pintér Aukciósház.