MI JÖHET MÉG AZ ÁRVÍZ UTÁN?

Lehet, hogy még túl korán teszem fel a kérdést. Az árvíznek még nincs vége, a mától a szombat reggeli-déli budapesti tetőzésig, és a jövő hét közepéig vagy tovább tartó apadással tart. Bár jók az előjelek, de az Alpokban leesett rengeteg hó, ha ettől a szeptemberi melegtől komolyan olvadni kezd, akkor az apadás nagyon elhúzódhat.

Az kétségtelen, hogy volt az idén hőségkatasztrófa, aszály, hidegfront és ciklon (Boris, bár minket közvetlenül elkerült), árvíz az Alpok és vidéke vízgyűjtő területeiről.

Mi jöhet ezután?

Ha a szakmánkat nézzük volt és van mindenféle reformterv, reformijesztgetés, korlátozások, jogos siralmak. Most éppen a magánegészségügy nagyvállalatai felől érkezik válságkommunikáció. Ezt én mindig óvatosan figyelem, mert a megszólaló kiváló képviselők a szavak mesterei. A problémák listázása mellett hozzák a javaslatot is, részt kérnek a közösségi forrásokból. Ismerve a közösségi gyógyító intézmények szűkös pénzügyi helyzetét, megállíthatatlan szállítói tartozásait, hiányzó beruházásait (vesd össze a hőségkatasztrófa elismert hiányosságaival), aggódnék a közösségi források jelentős elvonásától.

Persze, a közösségi ellátás védelmében egyes megmondóemberek, de a MOK egyes vezetői is, a magánegészségügy térnyerésével ijesztgetik a regnáló politikusokat. Ahelyett, hogy megvizsgálnák a tőkebefektetésekkel létrejött profitorientált nagyvállalatok (ahol az orvosok és egészségügyi dolgozók is csak fizetett alkalmazottak) viszonyát, az orvosok (gyógytornászok, ápolók, stb.) egzisztenciavállalkozásaival, ahol a jobb jövedelem, nagyobb mozgásszabadság mellett nincsenek olyan elválasztó határok, amelyek ma az együttműködéseket akadályozzák.

Ismerőseim körében már feltettem a kérdést: „mi jöhet ezután”? Egyes véleményvezérek, politikai háttéremberek lélegzetvétel nélkül nevezték meg a sátán újabb gyermekét: „afővárosiközpontiügyelet”, na az lesz az igazi katasztrófa. Olvasva Velkey György higgadt és árnyalt gondolatait, lehet, hogy ezt jól, azaz baj nélkül is meg lehetne csinálni? Ahogy szerinte az országos ügyeleti rendszer is egyre jobban működik?

Árvíz, földrajz és történelem – kicsiben, személyesen megélve

A Rábával, a Drávával kezdődött, a Lajtával folytatódott, hogy azután a Dunán teljesedjen ki az elmúlt évtized legfenyegetőbb árvize. A rossz híre megelőzte, mert Ausztriában már sok gondot okozott, egykori monarchiabéli testvérvárosunkat, Bécset rendesen felforgatta. Korunknak megfelelően ömlenek, zuhognak, sodornak a képek, képgalériát, elképesztően erős alapot képezve a helyzetet leíró mondatokhoz.

Családom 49 éve önként választott Duna menti lakóhelyet, ahol azóta kitartottunk. Elvarázsolt Szentendre tájának és épített környezetének szépsége, bája, egyedisége. Mindennek az ékköve, sokszor középpontja a Duna. Amit itt Kis-Dunának neveznek, mert a fősodor innen néhány kilométerre a Szentendrei-sziget túlsó partján van. Azért persze nem olyan kicsi, nagyobb, mint „szülőfalum” folyója a Sajó. Hajózható, partjain a dús vegetáció életet és élelmet kínál, ivóvíz is bőséggel fakad a közeli karszt hegyekből-dombokból, a Pilis nyúlványaiból.

Nem véletlenül alkottak itt katonai települést a rómaiak (Ulcisia Castra), és a honfoglaló magyarok is korán felfedezték. De az igazi nagy fellendülést a török elől menekülő balkáni népek hozták, dalmátok, szerbek, horvátok és papjaik.  Kereskedők, mesteremberek, gazdálkodók, testvéri barátságban a török idők után betelepülő németekkel, szlovákokkal, akik a második fellendülést hozták. Szinte mindenki hajóval, bárkával, lélekvesztőkkel érkezett. A Duna felső folyásának hírét a németek hozták, akik éppen a forrásterület környékéről származtak. Donaueschingen – ez a forrásvidék neve. Ulmtól nem túl messze található a Fekete-erdőben, így azután a bevándorló németek „főutcáján” indulhattak Magyarországra, kicsi, durva nyersfából ácsolt hajócskáikon, hogy néhány család még Buda előtt 25 kilométerrel találjon otthonra. Ők jól tudták, hogy hosszú útján számos mellékfolyó és patak révén a Duna magába gyűjti az Alpok fölösleges vizét. Ettől olyan tiszta hűvös és bővizű.

Igen ám, de a természet képes a túlzásokra, és egy-egy hatalmas kiterjedt esőzés, vagy pláne az Alpok és vidékén gyakori bőséges havazás, egy hőhullám hatására olvadni kezd, és elképesztő mennyiségű víz gyűlik össze a Duna medrében. Ez bizony már nem az a szelíd, barátságos, tápláló folyó, amit addig ismertünk és szerettünk, hanem rettenetes, pusztító szörnyeteg, ami képes miden emberi alkotást elpusztítani, és az emberek életét is veszélyeztetni.

Kilenc méter

Most is ez történt. És szinte hihetetlen, a XX-XXI. századi Európában, az elmúlt évszázadok hatalmas technikai és tudományos fejlődése, anyagi gyarapodása ellenére még mindig fenyegető és veszélyes, és rendesen megzavarja egyes országok életét.

Lassan második hete már mi is az árvíz bűvöletében élünk. A hőségkatasztrófa híreinek a helyét az árvíz vette át. Civilek, politikusok, prominensek és közemberek ezzel foglalkoznak, erről beszélnek. Pénzt gyűjtenek, mennek homokzsákot pakolni, etetik-itatják a gáton küzdőket. Megmozdul az ország, és ismét a legjobb arcát mutatja. Persze politikusok is járják a gátakat, cipőben, gumicsizmában, egyik-másik „sült civil” szerez magának katonai gyakorló egyenruhát és abban parádézik. De ilyenkor ez is belefér a játékba, csak ne legyen nagyobb baj.

Úgy tűnik, a szakmai és közmegegyezés a 9 méteres vízmércét favorizálja. Mert egy pár deciméterrel magasabb, mint a legutóbbi árvíz. Ez egy fontos érték persze. Ha valaki Szentendre legrégibb városnegyedében sétál, találkozhat a falakon egy vízszintes vonallal, és mellette a felirat „Wasserhöhe”. Eddig ért egy réges-régi áradás vízszintje, és bizony beleborzongok, ha azt látom, hogy több helyen engem is ellepne, de a házamat, lakásomat biztosan tönkre tenné.

Mivel jegyzetírásom napjára jelezték a Duna tetőzését Szentendrén, nosza délben elindultam megnézni. Kis meglepetésemre, Szentendre régi belvárosát hermetikusan lezárták. Ez azt is jelzi, hogy feszült a helyzet, és a „katasztrófa turisták vad törzsét” jobb lenne távoltartani a valóban veszélyes helyektől. Persze, 49 év után én már bennszülöttnek számítok, így azután macskaköves utcákon, a Daru piac érintésével felkaptatok a Szamárhegyre, hogy megpihenjek a Tobakosok keresztje mellett. Ez is egy varázslatos hely. A környezet szépsége, a történelem levegője egyszerre érint meg. Alattam a Preobrazsenszka, szerb ortodox templom barokk tornya, néhány háztető, és a teret minden részletében kitöltő víztükör. Felette olyan tiszta és világos az ég kékje, mint a régi reneszánsz festők képein. A templomot és a keresztet is a XVIII. század közepén Boszniából érkező szerbek építették. A templom körül ma is élénk a hit- és civil élet.

Korábban már elmeséltem, hogy az én első „tűzugrásom”, ami Ivan dan ünnepén, azaz Szent Iván napján a megtisztulást hozza el, itt történt. A tobakosok pedig nem bosnyák dohánykereskedők, pláne nem albán dohánycsempészek voltak. Annak a kornak a nagyra becsült tímár mestereit nevezték így, akik a drága és finom cserzett bőröket, a szattyánt, a kordovánt és másokat készítették, amiket „aranyárban” vittek el messzi országokba, hogy a gazdagságukból templomot, emlékművet emeljenek, de gondoskodjanak az iskoláról és az elesettekről is.

Mindeközben…

Egy hete nagy a csend az egészségügy körül.

Mint mindig, ha más baj van az országban.

Mint mindig, ha segíteni kell bajba jutott embereken. Ilyenkor az egészségügy is összezár, és a saját bajait elfelejtve segít másokon.

De ha a külvilág megnyugszik, az egészségügy megoldatlan kérdései ismét előkerülnek. Remélem, hogy az év hátralévő részében ezekről, a megoldási lehetőségekről tudunk majd beszélni. Természetesen le kellene vonni a katasztrófaidők tanulságait is, mert ezzel is jobbítani lehetne az egészségügy, és végső soron a betegek és az ország helyzetét.

 

Címlapkép: Szentendre árvíz idején, 2024. szeptember 20-án. A szerző felvétele.