depresszióban szenvedek, talán bipoláris fajtában

...vagy 1,5 évig gyakorlatilag nem szóltam senkihez(a suliban), csak ha nagyon kellett, menzán a többiektol külön ültem..
minden barátom elveszítettem.
Ez vidéken volt, Bp -mellé költöztünk, én egy vidéki egyetemen kezdtem tanulni szintén Bp mellett. Közgazdásznak tanultam - pedig teljesen más tudomány érdekelt - de a matek és fizika
nem ment olyan jól - a felvételit elronottam matekból és töribol is - csak ide vettek fel.
A suli alatt tartott a befordulás, albiban is laktam többedmagammal, de nem tudtam kijönni senkivel, bulizni nem voltam egyszer sem - viszont diákmunkáztam. Diploma óta eltelt 3 év, most itt vagyok, 4 munkahelyet váltottam egyszeruen nem tudok beilleszkedni, nem érdekel a meló, meg semmi sem igazán.. mintha nem tudnék élni, nem tudom hogyan kell, nem megyek sehova most sem - valahogy nem merek, meg nincs is kivel. Nem tudom milyen ruha állna jól, miyen szín tetszik, milyen cipot vegyek fel, nincs semmirol sem véleményem, döntéseket nehezen hozok - sokat gondolkodok de nem a gondolkodásom van belassulva, csak számba akarok venni mindíg minden lehetoséget.
Mivel nem mozdultam ki, barátnom sem volt még... rossz. Elkeseredtem, de nem akarok gyógyszereket szedni. De nagyon unom magam, az életet. Úgy érzem már túl késo, túl sok mindenrol maradtam le, a szakmám nem érdekel, a munkám utálom - olyan munka ami szakmai és tetszene, hátszél nélkül
nem fog összejönni - 3 év alatt sem sikerült. Egyre gyakrabban törnek rám öngyilkos gondolatok, folyamatosan a múlton merengek, hogy miért így alakult.. de hiába. Pszichológusnál jártam, de oszerinte eléggé egyben vagyok még.. abba is hagytam. A TB-s pszichiáter meg rögtön egy mázsa gyógyszert írt fel egy éve - el is kezdtem szedni, de abbagytam - nem tudtam aludni tole.
Nem tudom mit csináljak, úgy érzem vége, szinte mindenbol kimaradtam ami öröm, vagy jó, szerelem, bulik, társaság - most érzem az igényt mindezekre ... eddig nem volt, nem tudom miért. Máskor meg úgy érzem hogy na most behozom a lemaradást.. szervezek programokat, stb. de a végén mindíg otthon kötök ki a számítógép elott.
Mindehhez párosul egy roppant kissebségi érzés, mivel nem elit egyetemre jártam, és csak közgazdász lettem nem bölcsész, meg mérnök...meg orvos. Gyulölöm magam ezért is, valahányszor beszélgetek valakivel (randi esetében is) és erre terelodik a téma, rögtön alacsonyabbrendunek érzem magam. E miatt is jártam már MRI-n, cT, EEG-n, neuropszichológusnál, stb. mind negatív volt. A napjaim a meló után számítógép elott töltöm, olvasok az internetetn.
Úgy érzem túl sokat voltam egyedül, az életemben. A magány, zárkózottság, szorongás beleitta magát a lelkembe- mérgez,
és érzem hogy legyoz. Már meg is terveztem hogyan szeretnék véget vetni: a diplomám, + nyelvvizsgáim a fejem alá teszem
mint támaszték, miközben az úton fekszem (nyílt tér legyen) hajnalban, és egy pisztollyal fejbe lövöm magam.
Nem tudok örülni semminek sem már, mosolyogni sem nagyon szoktam. Tisztában vagyok hogy másoknak sokkal nehezebb...
de nekem ez már túl sok volt. Még boven tudnék írni a gondolataimrol...de ennyi is elég.
Mit tudnék még csinálni?


VÁLASZ:

Kedves levélíró!

Köszönöm a szívből jövő, őszinte szavait, a valós helyzetének feltárását. Kitűnő érzéke van a "lélekhez" és a közlékenysége, árnyalt kifejezései szöges ellentétben vannak azzal, amit a kapcsolatairól, a magányról, a kevés és felszínes emberi kapcsolatairól ír.
Talán nem véletlen ez az egész, olyan közegben, ahol mindaz fontos, amiről ír, szerintem kivirulna és elmúlnának a gyötrő, veszélybe is sodró gondolatai.
Nem tudok mást javasolni, mint átmenetileg - a depresszió mélysége miatt - talán pszichiáter gyógyszeres kezelését elfogadni, de csak átmenetileg és megkeresni az életben azokat az embereket, vagy lényeket, akikkel jól érzi magát.
Nem Önnel van a baj, hanem a világgal.
Próbáljon olyan nyitottság felé haladni, mint amilyen nyitott ez a levele.

Együttérzéssel: dr. Lajtavári László