ÁDVENT, VÁRAKOZÁS, REMÉNYKEDÉS

Advent második vasárnapja előtti pénteken 189 COVID-19 áldozat, 639-en vannak lélegeztető gépen, 7812 beteget ápolnak kórházban, 6212 új fertőzött 1 nap alatt. Egyenes arányban a nyári-őszi szabadosságokkal és a gazdaságot ugyan védő, de a járvány terjedéséhez képest elkésett, de a terjedéséhez képest egyáltalán nem a legszigorúbb lockdown-nal.

A bőrünkön érezzük

A statisztikák körül természetesen hatalmas vita van. Nagyon sok tényező befolyásolja a képet. Mindenekelőtt, szerencsére, nagyon megnőtt a tesztelések száma. Megérkeztek a sokkal olcsóbb, gyorsan elkészülő, de mégis nagy biztonsággal működő tesztek. A lakosság önkéntesen egy nagyságrenddel több tesztet végeztet hetek óta, mint az állam. Miközben végre elindultak egyes szakterületen (egészségügy, oktatás, szociális ellátás) a tömeges szűrések. Meg is nőtt rendesen a friss fertőzöttek száma. Néhány hétig a halálozás is meredeken emelkedett, most néhány napja kisebb kilengések mellett stagnál. Ami viszont erős figyelmeztető jel, hogy a korábbi évek COVID mentes halálozási arányszámához képest az elmúlt hetekben az aktuális adatok kb.40%-kal emelkedtek.

Különféle módszertani viták foglalkoztatják a hivatalos és „önkéntes” szakértőket. Ez fontos, de az eredmény nem túl szerencsés. A kincstári optimizmustól a „megkezdődött a kórházak összeomlása” – véleményig terjednek a következtetések. Szerintem – szokás szerint – egyik se teljesen igaz, de ha ez a terhelés tartósan fönnmarad vagy fokozódik, akkor még nagyobb bajok jöhetnek. Mert ezekre az adatokra komoly további intézkedéseket kellene alapozni.

Bár ma még nyitott a kérdés, de ha miniszterelnök úr az orvosokra hallgat, akkor ezen nem lesz lazítás január elejéig, közepéig. Nem lesz síelés, nem lesz nagy létszámú családi ünnep a karácsonyfa alatt, de nem lesz éjféli mise sem. TV, videobeszélgetések (szerencsére már nagyobb csoportban is lehetséges), telefonálás, aggódás a távollévőkért, a szeretteinkért, az idősebbekért.

Sajnos, a politikusok egy része, és a karácsonyi hatalmas üzleti forgalomban érintett kis, közepes, nagy és mega-nagy kereskedelmi világ a lazításban érdekelt. A fegyelmezésbe belefáradó állampolgár szeretne könnyebben élni. A Karácsony családi ünnepe, az újesztendő köszöntésének vidám élménye olyan mély megszokás, hogy az nagyon nehéz elnyomni. És az „okos politikus” a következő választásra gondolva nem megy szembe a nép óhajával, mert a végén megbüntetik a választáson.

Csak csendben jegyzem meg, még ennél is nagyobb lehet a büntetés, ha az elszabadult járvány tovább tizedeli a lakosságot. Már most lehet érzékelni, milyen sok ismert ember esik áldozatul. Már szinte mindenkinek van közeli vagy távolabbi rokona, barátja, ismerőse, aki megbetegedett, és egyre többen válnak áldozattá. A kórházi dolgozók hősiessége mellett egyre többen látják, tapasztalják, hogy mennyire fáradtak, túlterheltek, meggyötörtek. Egyre többen érzékelik a hosszú várakozást a gyanús tünetek megjelenése és a tesztelések között. Egyre többen érzékelik, hogy a kórházi felvétel egy hosszú procedúra. Egyre többen érzékelik, hogy ha nem COVID fertőző betegek, de komoly betegségük jelentkezik, egyre nehezebb ellátáshoz jutni. Más országok tapasztalataiból már tudjuk, hogy a járványra koncentráló egészségügyben a nem vírus okozta halálozások is növekednek.

Mindeközben rendszerváltás?

A járvány már tavasszal a felszínre hozta a magyar egészségügy számos (vagy számtalan?) problémáját. De legyünk tisztességesek, ezek jó részéért nem a gyógyítók, még csak nem is az intézményvezetők a felelősek. Vagy ha egy részükért igen, akkor abban a szakpolitika, az állami irányítás is osztozik. Olyan még nem volt, hogy bármelyik politikai hatalom ezt közvetlen formában elismerte volna.

A váratlanul, előkészítés nélkül bevezetett intézkedések súlyából, terjedelméből arra lehet következtetni, hogy az egészségügyi rendszerváltás elérkezett. Én nagyon sajnálom, hogy a kormány besétált ebbe a csapdába. Minden erejükkel kizárólag a járvány leküzdésére kellene koncentrálni. Sok mindent megtettek, eszköz, anyag, technika került a helyére, épületeket tettek alkalmassá az új feladatra. A bérezéssel szűkmarkúan bántak, majd váratlanul egy MOK megállapodás keretében bejelentettek egy jelentős orvosi béremelést. Nem akartam hinni a szememnek…

Tényleg nem tudják, hogy az egészségügy rendkívül szoros munkacsoportban dolgozik, ahol az orvos a kulcsfigura, de nagyon sok további szakember kell a modern gyógyítás „előállításához”. Olyan ez, mintha egy családban a három kiváló bizonyítványt hozó gyermek közül csak az egyiket jutalmazom. Nem hallottak még az igazságosság fogalmáról? A GYÓGYÍTÓK LELKE című írásomban ez elég alaposan körül jártam.

Nem ismerik az egészségügyben dolgozó ápolók, asszisztensek, gazdasági-műszaki szakemberek, kisegítők valóságos életkörülményeit? Nem tudják, hogy kb. 19 ezer orvosnak van mellékfoglalkozása, másodállása? Azt végképp senki nem tudja (de sürgősen utána kellene nézni), hogy az ápolók, a többi szakember milyen arányban végez munkát a saját szabad ideje terhére? Tudniuk kellene, hogy kb. 1700 orvos már nem vesz részt a közellátásban (és velük együtt ennek a számnak többszöröse az asszisztensek és az ápolók közül).

Nincs nyoma, hogy megvizsgálták volna, hogy csak az elmúlt 5 évben mennyi intenzív osztályra kiképzett ápoló és mennyi aneszteziológus asszisztens hagyta el a közintézményeket, és ment külföldre, a magánellátásba és a gazdaság nem egészségügyi területeire. Közülük kellene azonnal toborozni, visszahívni, szerződtetni. Mert ahogy múlik az idő, egyre jobban látszik, hogy a valóban fontos reformelemeket, évtizedes rendezetlenségek megoldását célzó reformtörvény, benne a történelmi jelentőségű orvos béremeléssel és a hálapénz megszüntetésének szándékával, nagyon veszélyes helyzetet teremtett. Nem volt idő elmagyarázni és bizonyítani hogy a korlátozások és a várható jobb ellátásszervezés zökkenőmentesen bevezethető. A COVID 19 fenyegető hatásaival, az amúgy is felborult (felborított) ellátási rendekkel küszködő egészségügyi dolgozóknak olyan döntésre váró kérdéseket tesz fel, amelyeket „békeidőben” sem egyszerű eldönteni. A néhány kérdést valóban tisztázó kormányrendeletek csak ezen a héten jelentek meg, 4 hét késéssel.

Nem folytatom...

A kormánynak mindig van mozgástere. Én a teljes jogállási törvény végrehajtását felfüggeszteném a járvány idejére. Megtartanám belőle a béremelést, kiegészíteném egy teljes ágazati arányos béremeléssel. A tervezett központi igazgatási intézményt nagy támogatással létrehoznám, és két feladatot jelölnék ki nekik. A járvány elleni küzdelmet minden eszközzel, és egy hosszú távú egészségügyi rendszer korszerűsítési programot, amit inkább a 2022-es választások után vezetném be (alaposan előkészítve), mint előtte.

Előttünk a neheze

A járvány neheze még előttünk van. Még nincs itthon beadható vakcina, és nincs teljes biztonságú gyógyító protokoll, megfelelő gyógyszerekkel. Mindkét területen megalapozott okunk van a reménykedésre, de a valóságos bevezetést meg kellene érni és élni.

Már biztos, hogy a mostani lesz életem legnehezebb ádventi ünnepe. 1956-ban még gyerek voltam, emlékszem a bezárkózásra, az orosz katonáktól való rettegésre, de a család befelé forduló melegségére, a beszélgetésekre, a zenehallgatásra, a magunk dagasztotta házi kenyér illatára, amit a szomszéd utcában ropogós aranybarnára sütött a pékmester, és nagyanyámmal a falakhoz lapulva hoztunk haza, gondosan becsomagolva egy fehér lenvászon kendőbe.

Egy kicsit vidámabb emlék, az ádventi hónaphoz kapcsolódva a gyermekkor régen tovatűnt éveiből. Nem mesélném most el, ha egy fénykép nem hívja elő egy régi emlékemet. Talán kedd reggeli a kép: a református Orbán Viktor miniszterelnök úr csendesen üldögél egy varsói katolikus templomban (szabályosan, maszkban), a képaláírás szerint rorátén. Nem tudom, a mai fiatalok mennyire tudják, ez egy nagyon korai mise (istentisztelet) a katolikus templomokban, ami az én időmben Miskolcon reggel ¾ 6 kor kezdődött. Drága anyai nagyanyám idős korára nagyon vallásos, templomjáró ember lett. 11 éves voltam, amikor egy hónapon át minden reggel keményen kirángatott az ágyamból és elcipelt a Selyemréti katolikus templomba, ministrálni. Csapkodó hideg esőben bandukoltunk a sötétben a templom felé, ahol a jéghideg sekrestyében a meleg kabátom helyett csipkés „karinget” kellett felvenni, és a liturgia szabályai szerint egy másik fiúval segíteni a plébános úrnak, hol csengetni (ezt szerettem), hol a tömjénes füstölőt lóbálni (imádtam az illatát), és a rebbenő gyertyák fényében viszonylag szabályosan mozogni az oltár körül.

Egyszer valami elrontottam, és a roráté végén a plébános úr nagyon megszidott a sekrestye homályában. Álltam előtte dideregve, ijedten, folyt a könnyem, és nem tudtam jobb védekezést kitalálni, mint a valóságot: de hiszen én nem is vagyok katolikus! És ez igaz volt. Vegyes házasságban születtem, és így apám evangélikus hitére kereszteltek. Nagyanyám ezt teljesen figyelmen kívül hagyta, ma ezt úgy mondanánk, az ökumené szelleme vezette. Akkor ez nagy botrány volt. Két hét múlva az egri érsek átjött, és újraszentelte a templomot. Már komoly felnőtt orvos voltam, amikor Miskolc főutcáján sétálva nem ritkán észleltem, hogy a hátam mögött vidáman összenevetnek a belvárosi öregasszonyok: ez a fiú „tréflizte el” a Selyemréti templomot.

Még két ádventi hét, azután Karácsony.

Soha ennyi okunk még nem volt elgondolkodni Ádvent csöndjében a családunkról, az országunkról és benne magunkról.

MARADJUNK ÉLETBEN!

MINDEN TÁMOGATÁST KAPJON MEG AZ EGÉSZSÉGÜGY MINDANNYIUNKÉRT KÜZDŐ KÖZÖSSÉGE!

AKADÁLYOZZUK A JÁRVÁNY TERJEDÉSÉT, MINDEN LEHETSÉGES ESZKÖZZEL!