A SZEGÉNYHÁZBAN NEHÉZ RENDET TARTANI?

Ugyan ki emlékszik már Friedrich Engelsre? Karl Marx mellett ő is a kommunizmus apologétája volt, de már 60 éve is csak a szegény filozófus és történészhallgatók olvasták az írásait, persze kötelező olvasmányként. Budapesten a Belvárosban az Engels tér őrizte a nevét, hogy azután a rendszerváltás jelzéseként visszavegyük a régit.

Ma már újra Erzsébet térnek hívjuk. Talán nem tévedek, ha azt írom, a magyarok számára legkedvesebb Habsburgról nevezték el, még 1858-ban. I. Ferenc József császár szépséges felesége volt, akit a népnyelv, a bulvár és a filmipar mindig csak „Sziszinek” (hol Sisinek, hol Sissinek írva) emleget. Romy Schneiderrel készült csillagporos, cukormázas andalító mesefilmjét Karácsony táján évtizedek óta mindig levetíti néhány TV csatorna, nemcsak Magyarországon, de az egész német nyelvterületen. Pedig már legalább két, sokkal modernebb, realisztikusabb filmsorozatnak is a főszereplője, amelyikben „Ferenc Jóska” egyáltalán nem olyan jóságos atyja a népeinek, hogy csak a magyar és az olasz szabadságharc vérbe fojtását és az aradi 13 vértanút említsem.

Engelsnek én is csak ezt az egy mondását őrizgetem, eredetiben szigorúbb volt, úgy szólt: A szegényházban nem lehet rendet tartani. Sajnos, nagyon találó.

Miért ezzel indítom a jegyzetet?

Az egyik fővárosi kórház egyik osztályáról egy idős beteg fia posztolt egy képet, megfelelő indulatos szöveggel: a képen egy penészes kenyérszelet, és egy romlottnak mondott vékony felvágott látható. Hatalmas vita robbant ki minden médiumban, pro és kontra. Botrány, botrány! Hangulatkeltés, de lehet hogy hamisítvány! Minden résztvevő beleadja teljes hitelességét, mintha az igen vagy nem válasz körül sűrűsödne a magyar egészségügy bajainak a lényege.

Újságírás

Mivel az egészségügy rendkívül bonyolult rendszer, mindenki, de főleg az újságírók igyekeznek megragadni egyes ikonikus jellemzőket, hát még ha az képekkel is illusztrálható. Mert az, hogy az ápolók, a mentősök még mindig nagyon kevés bért kapnak, az nem fényképezhető le. A szegénység is sokrétű fogalom, nehéz egy képpel megmutatni a lényegét.

Ennek a hírnek a kapcsán is felvetette valamelyik médium: végül az újságírók lesznek a felelősök? Nagyon szeretném ennek még a látszatát is kerülni.

A gyógyszer, a vér, a mentők benzinje és a kórházi élelmezés

Azért ide is tartozik egy történet. Idősebb egészségügyi újságíró barátom mesélte, amikor én éppen elkezdtem, ő pedig éppen abbahagyta a szerkesztői munkát. Az elmúlt sok évtizedben, ha egy slapaj (az újságíró gyakornok régi, szép elnevezése) éppen nem tudott miről írni, a főszerkesztők 4 „bombabiztos” témát javasoltak: „a gyógyszer”, „a vér”, „a mentők benzinje” mellé a kórházi élelmezést. Hogy a javaslat milyen időtálló, az nyomon követhetjük nemcsak a sajtóban, hanem a közösségi médiumokban is.

Persze, azonnal le kell írnom, hogy ezek a témák nem mindig a saját valóságukkal azonosak. Illetve szinte soha nem, pláne nem önmagukban. Az egészségügy bajait jelzik, valamilyen könnyen érthető hasonlattal illusztrálva. A hangsúlyok és témák változnak, a jelképek kevésbé. Talán a vérellátás szervezése, széleskörű marketingje, és a lakosság megértése miatt manapság kevesebb hírt hallunk erről, ami aggodalomra adhat okot. De azért itt is évtizedig tartott, hogy a régi nagyvállalatok összeomlása, a sorkatonaság megszüntetése után az Országos Vérellátó Szolgálat és a Vöröskereszt megtalálta az új korhoz jobban illő eszközöket, ezért vérből és készítményeiből országos hiány már régebben nincs.

A „mentők benzinje” ma már a mentődolgozók bérezését takarja. A benzin áremelkedéseket, amelyek korábban sokszor okoztak zavart, valahogy megoldják. Nagyobb baj a hiányzó személyzettel van, különösen most, amikor magukra „vállalták” az országos alapellátási ügyelet szervezését és részben a megvalósítását is.

A gyógyszerrel a rendszerváltás után sokáig kevés baj volt. Hirtelen minden fontos szer kapható lett, a privatizált patikák megszépültek és igyekeztek jó szolgáltatásokat nyújtani. A gond inkább az OEP támogatás és a lakossági önrész körül jelentkezett, mutatva az állami jellegű finanszírozás és a magánvásárlás közötti feszültségeket.

Napjainkban, és ez talán a háború, talán az infláció talán mindkettő összeadódó hatása, de mutatkozik minőségi gyógyszerhiány, és egyes életfontos segédeszközök elégtelen támogatása miatt nincs kínálat. Valamilyen bonyolult adózási változás miatt a patikákban, de a nagykereskedőknél is izgatottság észlelhető, és ezt gazdasági laptársaink napjainkban igyekeznek kibogozni. Csak remélni tudom, hogy a kiegyensúlyozott gyógyító ellátás ezen pillére is túlél minden válságot, mert nélkülük ma már nincs hatásos gyógyítás.

És akkor elértünk az élelmezéshez

A „laikus” azt gondolná, hogy egy jó éghajlatú, nagy termelési hagyományú, konyhakultúrájára büszke agrár országban természetes a változatos, a szezonális finomságokat bemutató, zöldségekben és gyümölcsökben is gazdag, a diétás és egyéb előírásokra is ügyelő kórházi élelmezés. Ezzel viszont „valamiért” gyakran baj van. De ne kerteljünk, a bajnak neve is van: a pénz. Pontosabban a mindig kevés pénz. Ezt próbálják időnként szervezéssel, központosított beszerzéssel, ultramodern technikákkal, kiszervezésekkel pótolni, javítani, de egyelőre a mindent elsöprő siker nem mutatkozik.

Nem akarok demagóg lenni. Különösen, az egyre gyakoribb rövid ápolási idejű ellátásoknál az étkezés inkább hangulati tényező, mint az éhhalál elkerülése. De szeretném azonnal helyén kezelni, ez a pozitív impulzus nagyon is fontos szerepet játszik a gyors gyógyulásban. Miért tudják ezt a szomszéd országokban, és miért nem figyelnek erre nálunk? Na, nem az egyszerű konyhai dolgozók, még csak nem is a kórházigazgatók, hanem az egészségügy szervezésének és gazdálkodásának irányítói?

Ezért azután az elmúlt héten, számos jó hír, vagy vitatható szakmai kérdés mellett ez a méltatlan, de indokolt vita szomorította az egészségügy összes érdekelt szereplőjét.

Jelzések a magán egészségügyből 

Ott „bezzeg”, bár még csekély mértékű a részvételük a fekvőbeteg ellátásban, nincs panasz az étkezésre. Persze, mondják a „hozzáértők”, egy nagyobb műtét árából jut néhány finom falatra, hogy aki vállalja a költségeket, legalább jól érezze magát.

Így tavasz vége felé összeállnak az előző gazdasági év mérleg adatai. A nagy magánszolgáltatók, de számos kisebb is, soha nem látott mértékű forgalom és bevételnövekedésről számolt be az előző évről. Persze, ezt összehasonlítva a számos gazdasági, szervezési gonddal küzdő, reformálás alatt álló közszférával szinte felér egy kínzással. Ami ennél is veszélyesebb, a valóságos lehetőségeket nem ismerő orvosok és szakdolgozók, a napi küzdelmeik között egyre inkább vágynak valami olyasféle nyugalomra és szakmai munkára, amit a magánszolgáltatók kínálnak.

És akkor megszólalt néhány józan hang

Elöljáróban annyit, hogy a modern vállalti gazdaságtanok mindig felhívják a figyelmet arra, hogy folyamatosan vizsgálni kell a termékek és szolgáltatások piacát, annak teherbíró képességét, a lakossági attitűdök változását, a ciklikus vagy lokális válságok hatását. A gazdaságtörténet számos olyan példával szolgál, hogy egy - egy sikeres vállalt, a hatalmas növekedés lendületében ezekről elfeledkezik, és csúfos piaci és gazdasági bukás követi a hatalmas növekedés örömét.

A magyar lakosság napjainkban egy jelentős inflációs nyomásnak van kitéve. Az élet fenntartásán túl az emberek és a családok jelentős részének nincsenek tartalékai, vagy a meglévők rohamosan csökkennek. A magán egészségügyre fordítható források egy része kimerülőben. A piacukat figyelő magánintézmények már látják ezt. A korrektebbek közzéteszik a tapasztalataikat. Úgy tűnik, egy időre ez a szektor elérte a növekedése határait, remélem, nagyobb bajuk nem lesz.

Azt sajnos kalkulálni kell, hogy a fejlett európai országok közül nálunk a legmagasabb az egészségügyi magánkiadások aránya. Ez nemcsak a magánszektor számára figyelmeztetés, hanem az állami egészségügyi rendszer bajait és feszültségeit jellemző szám is.

A MOK állapota

Lassan lecsengenek a kudarcos küldöttközgyűlés érzelmi hullámai. Most viszont jó lenne látni egy nagyon száraz, szakszerű jogi levezetést, arról hogy mi volt a konfliktus alapja. Ha ilyen nem volt, vagy esetleg csak félreértettek valamit, azt is. Nagyban növelné a bizalmat és a hitelességet. Most már kerülni kellene a bonyolult magyarázkodásokat is. És irány a legitimációt helyreállító területi választás és a folyamat végén a tisztújító küldöttközgyűlés. Az elnökség és a területi szervezetek ügyvezetőként vezényeljék le a folyamatot. Kínosan ügyelve minden szabályra és a belső nyilvánosságra.    

Ha Amerikában élnénk, azt mondanánk, „béna kacsa” helyzet. De ez is egy tanulási folyamat lesz a szakmapolitikában érdeklődő kollégáknak. Lássuk be, most már nem lehet semmivel fenyegetőzni. Jóslatokkal pedig nem érdemes. Össze kellene tartani a magyar orvosok önként vállalt közösségét. De ez már nem a harc, a kirekesztés vagy a ledorongolás terepe. És talán most fog helyreállni a kollegiális egyensúly.

Bölcsesség, önreflexió, mértéktartás, ezeket javaslom a következő hetekre, hónapokra.

Utolsó tanítási nap az általános és középiskolákban

Mindenütt ünneplőbe öltözött gyermekek, boldog szülők és nagyszülők, virágok színpompás kavalkádja. Pedagógus apám ilyenkor „ipari mennyiségű” virággal és kedves segítőkkel érkezett haza. Hogy egyáltalán elférjünk a lakásban, a virágok jelentő részét „széthordtam” a barátok és a rokonság körében. De az a fantasztikus, édes, nyár eleji illat még évtizedek múltán is megjelenik az emlékeimben.

Június 16.-a van, amikor a jegyzetet írom

Nagy Imre és mártírtársai újratemetése 34. évfordulója. A mai társadalmi politikai rendszerünk egyik kiinduló pontja. Ugyan a pontot a láthatatlan i betűre majd csak ősszel kezdik kitenni a köztársaság kikiáltásával, és csak a következő év tavaszán lesz az első szabad, a többpártrendszert legitimáló országgyűlési választás, de azért már érződött a nagy változások szele.

Utolsó kormányzati munkám volt a temetés egészségügyi biztosításának megszervezése. Kora délelőtt egy percre megálltam egy fohásznyi időre a koporsók előtt, majd a Mentők Markó utcai irányító központjában izgultam végig a napot. Évtizedek óta nem volt ekkora tömegrendezvény Magyarországon, és azért nem akármilyen történelmi feszültségek, személyes érzelmi, indulati keretek között zajlott. Megtanultam tisztelni a honfitársaim józanságát, mert semmilyen atrocitás, életveszélyes helyzet nem alakult ki. Megkönnyebbülve mentem haza a nap végén.

Két hét múlva már ismét traumatológus voltam, de ez már egy másik történet.

 

Címlapkép: Håkan Henriksson: A Marx-Engels-Forum Berlinben Ludwig Engelhardt Marx és Engels szobrával, Német Demokratikus Köztársaság, 1986