Hiány, adósság, „tisztes szegénység”- A magyar egészségügy gazdaságtana

Az Apokalipszis lovai egyelőre csak elzúgtak mellettünk. Hatalmas erőfeszítéssel, az egészségügyi dolgozók, orvosok, ápolók, műszakiak, kisegítők átállítottuk a magyar egészségügyet egy pandémia ellátására. Szerencsénk is volt, a járvány lassan terjedt, nem robbant akkorát, mint a közeli Olaszországban. De lehet, hogy ez csak annyiban volt szerencse, hogy véletlenül később hurcolták be.

Nem voltak magyar fiatalok a tiroli hüttében bulizók között, ahonnan Olaszországba, Németországba és még Norvégiába is vittek a szuperfertőző pincér vírusaiból. A lakosság okosabban viselkedett mint azt egyes politikusok és egyes elitcsoportok gondolták, bezárkózott, háztartási gumikesztyűt húzott és maszkokat varrt, ha nem tudott vásárolni. Vigyázott az öregekre, tanult a váratlanul életre lehelt távoktatási rendszerben, érettségizett maszkban és kesztyűben. Kicsit morgolódott (de nem hangosan!) 9-12 óra között, amikor a nem túl nagy számú idős ember az elképesztően feltöltött és hatalmas vevői létszámra tervezett szupermarketekben szedte össze a heti betevő falatkáinak alapanyagát. A legegyszerűbb emberek is nézték az Operatív törzs tájékoztatóit, Győrfi Pál közszolgálati reklám-üzeneteit és otthon maradtak. A fiatalok Home Office üzemmódban dolgoztak, de mindenki nézte olvasta a közösségi médiumokat. Nagy főzőcskézések, a lakótelepeken este 20 órakor rituális tapsolás (szolidaritás az egészségüggyel), szobasportok, óvatos levegőzés maszkban, a megtanult szociális védőtávolság begyakorlásával.

Az értelmiség és a politikusok persze mindenen vitatkoztak, ami tegnap botránynak látszott mára elfelejtődött, bár néhány égbekiáltó igazságtalanság, (Cserháti ügy) vagy furcsa magyarázat (nem adtunk utasítást a kórházi kapacitások rapid átrendezésére) azért megmaradt a túl sok információval töltött fejekben. A járvány csitul, lehet óvatosan lazítani és újra indítani a munkát, az életet.

Az egészségügy pénzéről levés szó esett. Egyszeri fél milliós jutalom Semmelweis nap környékén, nem kritizálom, tulajdonképpen tetszik, hogy a portástól a professzorig mindenki ugyanannyit kap. Szerintem a main stream és liberális közgazdászok meg gutaütést, de már van kapacitás az ellátásukra. (ez nagy szemtelenség volt tőlem, de volt 10-20, talán 30 évük az egészségügy gazdaságtanának elvi és gyakorlati összerakására. Mert alapvetően ennek hiányát, tisztázatlanságait„szívjuk” mindannyian, a portástól a professzorig.

De leginkább a kórházigazgatók, akik gyakorlatilag minden rendszerben a prügelknabe hálátlan szerepét alakítják. (hogy ne csak mindig latin vagy angol idézetekkel nagyképűsködjek) Többségük számára az elmúlt 2-3 év rémálom volt, mert az egészségügy finanszírozása, az évtizedek óta megoldatlan kérdések miatt nagyon komoly bajban van. A problémák sajnos nem egyszerűek, számos okra vezethetők vissza, és itt szinte kivételesen bizonyítható, hogy nem a korrupció a szűkösség legfőbb oka.

A Nemzeti Jövedelemből egyszerűen keveset fordítunk az egészségügyi ellátásokra. Pedig, ha innen indulunk akkor láthatjuk, hogy a magánfinanszírozás aránya átlépte a 30%-ot, ami már túlságosan megterheli a háztartásokat, és a szegény emberek ellátásának az elhanyagoltsága már látszik a makroszintű mutatókon, pl. a halálozáson, de a betegségben eltöltött éveken is, ha ezt rendszerszerűen mérnénk. A közfinanszírozás GDP arányát tekintve az Európai Unióban a 3.-4. leggyengébb ország közé tartozunk, messze elmaradva az országunk egyéb téren megmutatkozó fejlettségétől. Egy ideig az ÁSZ, és főleg a regnáló elnöke megpróbálta a kórházigazgatókat bűnbaknak beállítani, de ezt nem sikerült bizonyítani (szakértő munkatársainak elemzései is ellentmondtak ennek).

A következő bűnbak - jelöltek a beszállító cégek voltak, őket az állami kórházak és egyetemek már az elmúlt év végén se fizették ki. Miután a beszállítók pénzügyi válsága súlyosan veszélyeztette a COVID-19 járvány ellátási szükségleteit, március vége körül teljes csendben kifizették a tavalyi adósságokat (de a Ft. idei gyengülése lehet, hogy többet vitt el a nyereségükből, mintha tavaly valamilyen árcsökkentésben megállapodtak volna. Bár ez normális viszonyok között lehetetlen, mert a leszámlázott szállításokat utólagos számlacserével, miután már az adókat is befizették, már nem lehet korrigálni).

Néhány napja a legnagyobb rémületemre azt olvasom a Kincstár hivatalos jelentésében, hogy a lejárt szállítói állomány idén ismét 20 milliárd Ft körül jár. Csak becsülni tudom, hogy gyógyszerekkel együtt több tízezer fajta műszert, eszközt, alkatrészt, tűket, kanülöket, sztenteket, implantátumokat, kötszereket reagenseket, labor-kitteket stb. kell folyamatosan importálni, hogy minden működjön. A drágább berendezéseket szervizelni kell, hogy biztonságosan üzemeljenek, az elromlott alkatrészeket a CT csőtől a száloptikáig ki kell cserélni. A nélkülözhetetlenül fontos respirátor, maszk, kesztyű, COVID diagnosztikum csak a jéghegy icipici csúcsa. A 2020 elejére áthúzódó hibát nem szabad megismételni.

Kásler miniszter úr kicsit sejtelmesen „nagy változásokról” tett említést, amelyek hamarosan bekövetkeznek. Helyes! Átgondolt, előkészített kiérlelt jelentős változásokra szükség van. De ezt úgy kezdeni, hogy egy adóssághegyet kell a legfontosabb intézményeknek maguk előtt tolni, nem okos dolog. Még a reformokat megelőzően konszolidálni kell, és természetesen megakadályozni hogy újra képződjön az adósság.

Az ellátó rendszer átalakítását a gyógyítás valóságos szükségleteinek és feladatainak (morbiditás) alapos felmérésével és legalább középtávú megtervezésével célszerű elkezdeni. Ehhez kell szabni az ellátó intézményrendszert, de közben számtalan kérdésre kell választ adni. Az orvosi és biológiai tudományok fejlődése, az új technológiák megjelenése kemény pénzügyi követelményekkel jár. Az épített környezet, a rendelőintézettől a klinikákig meghatározza az ellátás kapacitásait, szervezhetőségét, minőségét, biztonságát. Ezeket üzemeltetni kell, ehhez pénz, személyzet, logisztika, higiénés és információs rendszerek kellenek. A magányos háziorvostól a regionális kórházig. A legnehezebb: magasan képzett motivált gyógyító szakemberek, a segédnővértől a főorvosig. Ehhez világos érdekeltségi rendszer kell, és a feladat nehézségét, időtartamát (amennyivel több a napi 8 óránál), veszélyességét, tudás és tapasztalat szükségletét „árán” kell megfizetni. Mivel az ország nem zárkózhat be, próbálkozhatunk „itthon maradási „ szerződésekkel, de be kell látni, komparativ béreket és juttatásokat kell adni a hasonló fejlettségű országokhoz, mert a szakemberhiány nemcsak állandósulhat, de romolhat is.

Gyakorlatilag 1 évvel ezelőtt 2 fontos dokumentum került nyilvánosságra: a Versenyképességi Tanács javaslatai, és a Magyar Nemzeti Bank tanulmánya. Mindkettőben kiemelt szerepe volt az egészségügynek. Mindkettő segítheti az egészségügyet, és új lendületet adhat az egészséggazdaságtan fejlődésének. Enélkül nincs sikeres egészségügyi reform. És remélem, a kormány egy sikeres egészségügyi reformban érdekelt.

A COVID-19 járványnak valóban van tanulsága: az egészségügyben dolgozók képesek gyorsan alkalmazkodni az új körülményekhez. De ismerniük kell a célokat és a hozzá vezető utat. És a szükséges „fegyverzet” álljon rendelkezésre. És ne csak a „tisztes szegénység”, a filléres gondok vegyék körül azokat, akikre az életünket, az egészségünket bízzuk.

Stabil, megtervezett, közgazdasági háttér és részletekig kidolgozott egészséggazdasági folyamatok nélkül nincs sikeres reform, nincs sikeres rendszerátalakítás.

Remélem, akik ezt vállalják, ezzel is tisztában vannak!