KORANYÁRI MESÉK

A mögöttünk maradó héttel lassan befejeződik a tavaszi politikai szezon. A parlamentben még megszavaztak egészségügyet is érintő törvényeket, az ellenfelek jót „anyáztak” egymással, ez átterjedt a reggeli és esti politikai szórakoztató média műsorokra is. Igazán nem panaszkodhatunk: A „PANEM ET CIRCENSES” ősi politikai jelszavából a kenyér ugyan jó drága lett, de legalább kapható, ám a cirkuszt bő marokkal kapjuk mindazoktól, akik a közügyekből élnek. Vannak, akik nem is rosszul.

Kancelláriaminiszterünk a „Kormányinfó” fedőnevű sajtótájékoztatón 15-nél többször is említette az összeget, aminek egy havi részét a magyar nyugdíjasok döntő többsége teljes évi nyugdíjnak örömmel venné. (Csak a rend kedvéért: havi nettó 6 millió magyar forint, egy évre elosztva, havi nettó fél millió forint nyugdíjat jelentene.)

Uborkaszezon

Az idő pillanatnyilag gyönyörű, ragyogó napsütés, amelyet csak tarkít egy-egy zápor és zivatar, természetes vizeink egyre melegebbek. Minden strand és gyógyfürdő kinyitott, elrajtolt a Kékszalag vitorlásverseny, hívogat a Balaton.

A nagyvárosok lassan üresebbek lesznek, könnyebb közlekedni, de az autópályákon már látszik a szabadságos időszak megnövekedett forgalma, és sajnos a megnövekedett számú balesetek is. Az mindenkinek természetes, hogy a mentőhelikopter azonnal ott terem, ha nagy a baj, és a mentőautók, eset- és rohamkocsik szirénája is egyre gyakrabban hallatszik.

Mivel az iskolák már befejezték a tanítást, a nagy számú tanuló, iskolás gyermek nyári foglalkoztatása, beleértve a családi nyaralásokat, megkezdődött.

A politikusok is elindultak a jól megérdemelt pihenés felé. „Őfelsége ellenzéke” képviseletében még be-be mennek a médiumokba, elszidják a kormány „bokáját” például az egészségügyi reform újabb lépéseiért, de már látszik rajtuk: „máshol jár az eszük.”

Államosítás és privatizáció

Az egyik sláger, a kedden megszavazott új jogszabály, amelyik államosításra ítéli a még magánszolgáltató által üzemeltetett CT és MR berendezéseket, és ugyanabból a lendületből privatizálja a kórházi gyógyszertárakat.

Takács államtitkár úr a kórházakban működő CT-MR szolgáltatók és szolgáltatások államosítását a „tiszta viszonyok” megteremtésével magyarázza. Ha ez egy reformkoncepció sarkalatos pontja, akkor el lehet fogadni, még akkor is, ha érdekeket sért és lehetnek helyi veszélyei, hiszen az elmúlt években a várólisták keletkezése ezen a területen komoly aggodalomra adott okot. Különös tekintettel az új vagy recidiváló daganatos betegségek esetén, amelyekre a kormány – nagyon helyesen – elrendelte, még évekkel ezelőtt az ún. „két hetes szabályt”.

Elnéztem a Kormányinfón Gulyás miniszter arcát. Semmi nem látszott rajta, amikor a két, legalábbis az állami-magán viszonyt felemás módon értelmező rendelkezést elmondta.

Irodalmi idézet jutott eszembe: „a szándékok mélységes bizonytalanságából végtelen manőverezési szabadság születik”.

„Szokás szerint” a kritizálók se voltak konzekvensebbek vagy felkészültek. Az érintett berendezések számát illetően még véletlenül se hangzott el két egyforma adat. Pedig napokkal ezelőtt megjelent a Weborvoson egy kiváló kollégám tűpontos elemzése, amit a fontosabb egészségügyi portálok is átvettek.

Járóbeteg-szakellátás

A másik reformelem, az önálló járóbeteg szakrendelő intézetek államosításának bejelentése volt. Ez a kérdés legalább évtizede „forrong” a hazai egészségügy szervezésében. Már volt egy kampány, amikor az önkormányzatok „átadhatták” a szakrendelőiket az állami egészségügynek. Felemásra sikeredett.

Most ennek a befejezését tervezik, de két „bizonyítási eljárás” nagy mértékben hiányzik:

1)    a betegeknek ez előnyös lesz

2)    az ott dolgozóknak ez – legalább is egzisztenciális értelemben – nem lesz hátrányos.

És ezt nem csak kijelenteni, de bizonyítani is kellene.

Azt mindenki látja, hogy nálunk a több mint 340 közösségi járóbeteg szakrendelő hatalmas számú orvos-beteg találkozást bonyolít. Ráadásul ma a nálunk viharos tempóban szaporodó magánellátó helyek, magánklinikák is ezen a területen találják meg leginkább a számításukat.

A reform keletről érkezett, de nem sok jót hozott

Nálunk 1948-tól „szaporodtak el”, nem kevés vita közepette, de erős szovjet támogatással. Az 1917-es „nagy októberi”-nek nevezett forradalom után valamit nyújtani kellett a rettenetesen rossz egészségi állapotban lévő néptömegeknek. Akkor a hatalmas pénz- és szakemberhiány miatt a leggyorsabb megoldásnak az látszott, hogy minden nagyobb településen felhúztak egy „poliklinikát”.

Orvos kevés volt, ezért gyorstalpaló tanfolyamokon hatalmas számú „szanitéc” kiképzése történt, akik „lakosságközeli” valamilyen egészségügyi ellátást, tanácsadást végeztek. Mivel olcsó volt, a politikusok nagyon megszerették. Ma ezt nevezik Szemasko reformja fő elemének. Az igazán komoly bajok akkor kezdődtek, amikor a II. világháború után az orvostudomány és technológia fejlődése kezdett elzúgni mellettük, gyorsvonati sebességgel.

Magyarországon ez a hibás rendszer akkor épült ki, amikor már nem lett volna szabad ilyen tömegben építeni önálló szakrendelőket. Kicsi, lapos, sűrűn lakott, kiterjedt kórházi hálózattal rendelkező országban ez nem megoldás lett, hanem örök problémahalmaz. Már 1971-ben kísérleteztek a kórházakkal történő „integrációjukkal”, de az akkor már erős hálapénz viszonyok mellett nem sikerülhetett.

A rendszerváltás után számos magyar egészségügyi szervező szakember képzésében közreműködő hollandusok (náluk tanult pl. Szócska Miklós) mondták: „ők nem elég gazdagok, hogy megduplázzák a szakellátások rendszerét”. Nagyon erős alapellátás, és kórházakhoz kötött járóbeteg-szakellátás az a modell, ami a fejlettebb országokban domináns.

Hozzátéve, hogy a német területeken a „letelepedett szakorvosok” rengeteg járóbeteg szakellátást végeznek, akár szakmacsoportos rendelőkben is, de erősen kötődnek a közeli kórházakhoz. Ez a hajó is elmenni látszik, mert „ebbe a résbe” nyomultak be a hazai magánszolgáltatók, és a szabadfoglalkozású szakorvosi vállalkozások helyett tőkebefektetésre alapozott „gyógyító üzemeket” hoztak létre.

Igazán komoly lehetőség a hálapénz rendszer eltörlése és az orvosi fizetések megemelése időpontjában lett volna egy észszerű változtatás elkezdésére, de ennek feltétele lenne a többi egészségügyi dolgozó bérének a megemelése, és valamilyen komoly érdekeltségi rendszer bevezetése. Eddig nem ez történt.

„Tovább is van, mondjam még?”

Mivel az egészségügy reformja ennyire politika érzékeny, szeretnék javasolni a Kedves Olvasóimnak egy korábbi olvasmányt. Dr. Balázs Péter, nem a külpolitikus, hanem a Semmelweis Egyetem nyugalmazott közegészségtan, népegészségügy tanára, aki talán a legtöbbet publikált a hálapénz kérdéseiről. 2007-ben írt egy tanulmányt az akkor zajló reformról. Illetve annak történeti előzményeiről, az egészségügy rendszerének bonyolultságáról, a témát körülvevő gondolatok és gondolkodás hibáiról: „Nem ez a reform lesz a végső…” 

Csak erős idegzetűeknek és nagyon türelmes olvasóknak ajánlom. Nehéz szembenézni a saját bajaink gyökereivel és összefüggéseivel. De soha sem késő. Ez is egy olyan dolgozat, ami a mindenkori magyar reformerek kötelező olvasmánya.

Koranyári mesét ígértem. A mellékletekkel együtt van olyan rémisztő, mint egy Grimm mese, ami után gyermekkorunkban aggódva húztuk a fejünkre a takarót. De jobb későn, mint soha. Ha már egyszer belekezdtünk az egészségügy reformjába, akkor ezt kötelező lenne jól csinálni. Hiába vannak számosan más véleményen, hiába tiltakoznak, hogy ők nem… Itt már nem lehet a takaró alá bújni. Akkor pedig csináljuk legjobb tudásunk szerint!

 

Címlapkép: Vincent van Gogh (1853-1890): Csillagos éj (1889). 73,7x92,1 cm. Olaj vásznon. Museum of Modern Art, New York.