Archeogenomika tárta fel a langobard kori Kisalföld társadalmát

Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Weborvos!

Egy új, archeogenomikai, izotópos és régészeti adatokra épülő kutatás árnyaltabb képet rajzol a langobard kori Kisalföld kora középkori közösségeiről, valamint arról, hogy kapcsolataik miként alapozták meg a kialakuló új politikai rendszereket. A Koncz István (ELTE BTK) és Yijie Tian (Stony Brook University, NY) vezetésével megvalósult nemzetközi kutatás eredményei a Science folyóiratban jelentek meg.

Korszakváltás a birodalom határvidékén

A Nyugatrómai Birodalom széthullása és a területén kialakult „barbár királyságok” felemelkedése az i. sz. 4–6. század folyamán az európai történelem egyik meghatározó korszakváltását jelentette. Bár a Nyugat-Európában végbemenő politikai, demográfiai és kulturális változások régóta a korszak kutatásának alapvető kérdései közé tartoznak, meglepően keveset tudunk arról, hogy ezek a változások hogyan érintették az egykorvolt birodalom határterületein élő közösségeket.

A korszak vidéki közösségeiről kevés forrás maradt fenn, ezért az időszakot gyakran egyszerűen a népvándorlások koraként emlegetik. A nemzetközi és több tudományterületet összefogó kutatócsoport Koncz István (ELTE Régészettudományi Intézet) és Yijie Tian (Stony Brook University) vezetésével több mint 300 régészeti korú egyénen végzett teljes genom elemzést, valamint mobilitásra (strontium) és táplálkozásra (szén és nitrogén) vonatkozó izotóp vizsgálatokat, hogy pontosabb képet kapjanak a korabeli egyének életéről és a közösségeiket formáló társadalmi folyamatokról.

Temetők és ősi DNS-ek nyomában

A kutatás során két római kori (i. sz. 3–5. század) és öt langobard kori (i. sz. 6. század) kisalföldi temető teljes körű biorégészeti vizsgálatát végezték el. Az ősi DNS-adatok és a temetkezési szokásokra vonatkozó régészeti információk együttes felhasználásával rekonstruálták a Kisalföld – a hajdani római Pannonia provincia egyik fontos területének – társadalmi viszonyait a római uralom megszűnését követően.

A vizsgálatok szerint a római kori népesség genetikai örökségét főként dél-európai elemek határozták meg, ugyanakkor ázsiai és afrikai eredetű genetikai komponensek is jelentős arányban jelen voltak. Ez a sokszínűség jól érzékelteti a Római Birodalom nyitott, kozmopolita világát, ahol különböző származású és kulturális hátterű emberek éltek egymás mellett.

Felnőtt férfi temetkezése a szelestei temetőből / Fotó: Savaria Múzeum, Szombathely

A langobárdok és az új népesség megjelenése

A római uralom megszűnése után azonban jelentősen megnőtt az észak-európai eredetű genetikai összetevők aránya a térségben, aminek legegyszerűbb és a történeti források alapján legvalószínűbb magyarázatát a korszakra jellemző népvándorlások jelenthették. A megjelenő új népesség valószínűleg kapcsolatba hozható a langobárdok történeti forrásokból ismert vándorlásával. Ez az északi germán népcsoport az i. sz. 1–2. században még a mai Észak-Németország területén tűnik fel, de az 5. század végén már a Közép-Duna vidékén találjuk őket, s hatalmukat a mai Kisalföld területére is kiterjesztették, mielőtt – a korabeli leírások alapján – 568-ban Itáliába távoztak volna, ahol királyságuk egészen a 8. századig fennmaradt.

Nem egyetlen népvándorlási hullám

A genetikai és régészeti eredmények szerint a térség népességének átalakulása nem egyetlen népvándorlási hullámhoz köthető. A Kisalföld lakói hosszú időn át kapcsolatban álltak az északabbra élő közösségekkel, és a kutatók szerint ezek a kapcsolatok fontos szerepet játszottak a térség társadalmi és politikai átalakulásában.

Az újonnan érkező csoportok nem csupán új településeket hoztak létre, hanem egy sokszínű, társadalmilag tagolt közösségi rendszert alakítottak ki. Ebben kiemelt szerep jutott azoknak a vezető rétegeknek, akiknek sírjaiból gazdag mellékletek, nemesfém ékszerek és távoli vidékekről származó importtárgyak kerültek elő. A leletek arra utalnak, hogy ezek az elitcsoportok meghatározó szerepet játszottak a római uralmat követő új politikai rend megszervezésében.

Különböző közösségi modellek

„Az archeogenomikai vizsgálatok eredményei alapvetően változtatták meg a korszak közösségeiről alkotott képünket. Korábban úgy gondoltuk, hogy ezek a temetők nagyjából hasonló, falusias jellegű, családi alapokon szerveződő közösségekhez tartoztak” – mondta Koncz István. – „Az eredmények azonban azt mutatják, hogy a kép ennél jóval összetettebb. Bár több temetőben is hasonló genetikai sokszínűséget találtunk, az egyes közösségek társadalmi szerkezete jelentősen eltért egymástól. Bizonyos közösségek valóban kiterjedt rokonsági kapcsolatok, elit családok körül alakultak ki, más temetőkben egyáltalán nem találtunk rokonokat, ezek feltehetően teljesen eltérő alapon szerveződtek.”

A kutatók a hegykői temetőt emelik ki példaként, ahol az észak-európai genetikai jegyeket hordozó emberek nagy, szoros rokonsági csoportokat alkottak. Gazdag sírmellékleteik arra utalnak, hogy a közösség előkelő rétegéhez tartozhattak.

A közeli Szelestén ugyanakkor nem találtak hasonló rokonsági hálózatokat. A genetikai vizsgálatok szerint itt az északi és déli eredetű felmenőkkel rendelkező családok keveredtek, ami a különböző hátterű közösségek eltérő együttélési formáira utal.

Sokszínű kapcsolatok, összetett társadalom

A genetikai és régészeti eredmények egyértelműen jelzik, hogy új népesség jelent meg a térségben. A kutatás ugyanakkor arra is rámutatott, hogy az ekkor kialakuló közösségek korántsem voltak egységesek: az elsősorban észak-európai hátterű bevándorlók és a főként dél-európai eredetű helyi lakosság között sokféle kapcsolat alakult ki. Ezek a kapcsolatok egy a korábban feltételezettnél jóval összetettebb társadalmi rendszert hoztak létre.

Patrick Geary történész, a projekt egyik vezető kutatója szerint a HistoGenes eredményei azt mutatják, hogy az anyagi kultúra és a genetikai örökség nem feltétlenül jár együtt, s közvetlenül egyik sem feleltethető meg a kora középkori írott forrásokból ismert népnevekkel, valamint arra, hogy az újonnan érkező csoportok sokféle módon illeszkedtek be a már helyben élő közösségekbe.

Nemzetközi együttműködés a kutatás mögött

A tanulmány első szerzői Yijie Tian (SBU) és Koncz István (ELTE), szenior vezető kutatói Krishna N. Veeramah (SBU) és Vida Tivadar (ELTE). Az ELTE BTK Régészettudományi Intézetéből és a TTK Embertani Tanszékéről régész és antropológus közreműködők Faragó Norbert, Samu Levente, Szeniczey Tamás és Hajdu Tamás voltak. A kutatásokban részt vettek a leleteket őrző győri Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum és a szombathelyi Savaria Múzeum munkatársai is. A biorégészeti minták előkészítését az ELTE HTK Archeogenomikai Kutatóintézet munkatársai végezték Szécsényi-Nagy Anna és Mende Balázs Gusztáv vezetésével.

A kutatást az Európai Kutatási Tanács támogatja az Európai Unió „Horizont 2020” kutatási és innovációs keretprogramjában. A HistoGenes 856453 ERC-2019-SyG projekt vezetői: Walter Pohl (Österreichische Akademie der Wissenschaften, Bécs), Patrick J. Geary (Institute for Advanced Study, Princeton), Johannes Krause (Max Planck Institute for Evolutionary Anthropology, Lipcse) és Vida Tivadar (ELTE, Budapest).