már rég óta úgy érzem, hogy nem is akarok több lenni!

Tiszelt Lajtavári doktor úr,
14éves lány vagyok, és most, de már rég óta úgy érzem, hogy nem is akarok több lenni! Az én problémám szinte hétköznapinak mondható, de nekem mégsem az. A szüleim 2 éves koromban elváltak, azóta állandóan ment ( most már szerencsére nem) a veszekedés a gyerektartás miatt. Anyum megismerkedett egy férfival aki most is a nevelőapám, szeretem, tisztelem őt hiszen egy jó ember, de úgy érzem, hogy miatta elég sokszor nem tudok pl. ilyen dolgokat megbeszélni anyummal, mint ez. Sokszor, ha hazudtam, olyan szavakkal illetett, hogy csak néztem:hogy ezt most nekem mondja?
Nemsokára kis érettségizem, mivel 6 osztályos gimnáziumba járok, de nem látom értelmét az egésznek, nem látom, hogy lesz jövőm, csak a bizonytalanságot látom. Gondoltam rá, hogy elköltözöm az édesapámhoz, de nem szeretnék bírósági ügyet ebből az egész költözésből, nem tudnám elviselni, hogy míg élek anyum élete összeomlik! De így sem, hiszen ha meghalok, akkor neki ezerszer lesz rosszabb.
Aztán ott van a mamám, aki az én lelki támaszom, neki mindig elmondtam mindent, de ezt nem merem. Hónapokkal ezelőtt már ezen járt az eszem, de sohasem tudtam, hogy hogyan tehetném meg.
Az is a baj, hogy azokról akikről azt hittem, hogy mellettem állnak egy napon elárulnak, hátba döfnek: a semmiért!
Igaz, hogy még fiatal vagyok, de azok a dolgok amiket átéltem, nem egy 14 éves lányra utalnak...úgy érzem, hogy segítség kell, de itthon nem tudok erről beszélni, másnak meg nem szeretnék!
Remélem a levelem nagyjából összeszedettnek bizonyul! Előre is köszönöm!