ő egy zárkózott típus

...nehezen mutatja ki az érzéseit. Nehéz gyerekkora volt. Apja iszákos, agresszív személy volt, aki bántalmazta a családtagjait. Nem látott otthon igazából gyengédséget, szeretetet, olyat, hogy a szülők dédelgették, ölelgették egymást. Azt látta, hogy jobb mindent titokban tartani, mert akkor nincs probléma.
Sajnos ezek a gyerekkori traumák mélyen a mai napig benne vannak a páromban. Ő sem egy dédelgető, ölelkező típus. Alig mutatja ki az érzéseit. Tele van titkokkal. Kiderült az idők folyamán, hogy hiteleket vett fel, tartozásai lettek. Azt mondta, hogy anyagi problémái voltak (melyek még ismerkedésünk előtt keletkeztek), s így oldotta meg, s azért nem szólt nekem, hogy ne terheljen engem. De ez csak egy példa a sok közül.
A kislányunkat azonban szereti, őt dédelgeti, ölelgeti.
Felém nem tudja a szeretetét kimutatni. Sajnos ez a szex terén is megmutatkozik. Elég passzív, s mondhatni önző típus.
Igazából barátja sincs, nem beszéli meg senkivel a dolgait, még anyukájával sem.
Én próbáltam neki elmagyarázni, hogy nyíljon meg nekem, bízhat bennem, együtt oldjuk meg a gondokat. Hogy én társat akarok, akire lehet jövőt építeni, akivel alapvetően kiszámítható az élet, s nem derülnek ki újabb titkok.
Nyilván a viselkedése miatt én évek alatt azt szűrtem le, hogy igazán nem vagyok neki fontos. Hogy csak mellette vagyok, aki biztosítja az anyagiakat, s tudja, látja, hogy szeretem a lányomat.
Még azt tudni kell, hogy a mi kapcsolatunk nem szerelemnek indult. Mindkettőnk részéről egy tudatos döntés volt. Szimpatikusak voltunk egymásnak, valamint volt (s a mai napig van) egy olyan kémiai vonzódás közöttünk, amit eddig nem sokszor érezte az életemben.
Nem vagyok egy főnyeremény. Én sem vagyok egy nagyon romantikus alkat. Nem mondom neki, hogy szeretlek. De megpróbálom éreztetni vele ezt. Normális lelkületű, jó munkával, jó fizetéssel rendelkező férfi vagyok. Velem lehet jövőt építeni. Én azt láttam otthon, hogy édesanyám mindent megtesz annak érdekében, hogy jobb legyen. Igaz, én sem láttam otthon nagy szeretetet, mert szüleim 11 éves koromban elváltak. Apámmal a mai napig nagyon felszínes a kapcsolatom. Az unokáját eddig két alkalommal látta 3 év alatt. De én megfogadtam magamnak, hogy nem ilyen apa leszek. Imádom a lányomat, s úgy gondolom, hogy jó apa vagyok.
Most válaszút elé értünk a párommal. Együtt vagy külön. Én szeretném együtt tartani a családom, mert nem szeretnék hétvégi apa lenni. Tudom, hogy nagyon nehezen viselném el a lányom hiányát. De nem csak ez tart vissza a különválástól. Még szeretem a páromat. Valamiért én még bízok abban, hogy tudunk ezen változtatni. Volt ez régen sokkal jobb is. Soha nem volt messze tökéletes, de volt jobb. Most érzek magamban erőt. Remélem, hogy tudom úgy motiválni, hogy nyitottabb legyen felém.
A kérdés, hogy az ilyen személyiségű ember tud-e még változni 30 évesen? Ha látja, hogy akarom, szeretem őt, akkor képes-e ő isi kimutatni az érzéseit? Az ember a gyerekkorban látott és később elsajátított viselkedésmintákat képes-e levetkőzni? Vagy csak arról van szó, hogy nem voltam soha fontos neki, s emiatt nem tudja, nem akarja nekem megadni a szeretetet?


VÁLASZ:


Kedves levélíró!

Nagyon is megértem a gondjait.
Nagyon sok gond van az emberi kapcsolatokkal és az Önöké még átlagosnak mondható.
A leveléből azért kitűnt, hogy elsősorban a párjáról ír. Sajnos ez nagyon jellemző a nyugati emberek gondolkodására. Az Én-Te viszonyban, aránytalanul sokat foglalkoznak a Te-vel és ez önmagában is probléma.
Én nagyon nem örülnék, ha a párom rólam írna levelet, mert azt mondanám Neki, hogy miért nem velem beszéli meg mindezt.
Ilyen esetekben érdemes lenne párterápiát igénybe venniük, vagy elmenni u.n. családállításra, ezeknek igen jó az eredményük, próbálják ki, mielőtt végleg döntenének, mert teljesen egyetértek azzal, hogy a család a legfontosabb.

Üdvözlettel: dr. Lajtavári László